Something Great - 10. fejezet



Sziasztok!!! :)))
Itt is volnék a folytatással. Izgulok, most tényleg, nagyon. Meséljétek el milyen volt! :D
Köszönöm a sok kommentet! Imádlak titeket! Annyira boldog vagyok, amiért sikerült mindenkit - remélem mindenkit - boldoggá tennem az előző rész kimenetelével. 
Nem húzom az időt,
Jó szórakozást!


Amy




Reszkető térdekkel álltam fel, és furakodtam a Louist körülvevő tömör emberfal közé.
– Isten hozta közöttünk! – köszöntötte Dr. Conery a lehető legtöbb melegséggel a mosolyában. A jelenlévők többsége a gépekkel foglalkozott, míg mások szeme épp úgy nem maradt szárazon, akár az enyém.
– Louis – motyogtam a saját fülem számára is hangtalanul. Abban sem voltam biztos, hogy hangosan kimondtam–e, mert minden figyelmemet lekötötte a párnájáról zavartan nézelődő fiú. 
– Hogy érzi magát? – faggatózott nyomban az orvosa, választ azonban nem kapott.
– Louis – sikerült néhány fokozattal hangosabban is kiejtenem a hangszálaimat kenegető mézédes szót, és ekkor találkoztam először azokkal a szemekkel, amik örökre rabul ejtettek. Az íriszek, melyek hosszú idő után először pillantották meg a kissé himlőhelyes, de csodás dolgokat rejtő világot, olyan tisztán csillogtak, mint a legbecsesebb kék topáz. A térdem és a szívem egyszerre remegett meg. Az ágyra támaszkodtam, nehogy összeesek. A boldogság, ami elárasztotta a testemet, euforikus gyönyörrel ajándékozott meg. Képtelen voltam betelni a látványával. Elnyílt a szám, de nem volt olyan szó, mellyel tudtára adhattam volna, mit érzek. Felemeltem a kezem, és lágyan megcirógattam a kiugró arccsontot. Meglepetésemre Lou kissé beledőlt az érintésembe – Louis... – leheltem újra ámultan. Az arcomon leguruló könnycseppet zavaromban azonnal letöröltem.
– A legjobb lesz, ha most csak ketten maradunk Harryvel. Azt hiszem, túl sokan vagyunk itt egyszerre – köszörülte meg a torkát Dr. Conery.
Hálásan pillantottam rá. Én épp úgy szükségét éreztem a szabadabb térnek, mint a frissen ébredő, aki feszélyezetten mérte végig centiről. centire a környezetét.  A nélkülözhető jelenlévők kioldalogtak, de még halottam izgatott zúgolódásukat. Susantól egy futó ölelést is kaptam. Ránézve, eldönthetetlen volt, melyikünknek könnyesebb a szeme.
– Jó sokat aludt. Hogy van? – kérdezte ismét az orvos, mihelyst hatszemközt maradtunk. Az EKG buzgón végezte a Louis nyugtalanságát demonstráló szapora ütem kimutatását.
– Én... nem... nem tudom – válaszolta rekedten, számos torokköszörülés közepette, miután elengedte a pillantásom.
– Semmi baj, majd kiderítjük. Ne erőltesse a hangját, idővel megint a régi lesz. Nézzen az ujjamra és kövesse a mozgását – kérte a doki, majd a zsebéből egy karcsú lámpát emelt a betege szeme elé. Louis hunyorgott kicsit, de az utasításnak megfelelően cselekedett. – A pupilla reflex kiváló. Meghallgatom a szívét.
Kicsomagolta Louis a takaróból, hogy jobban a mellkasához férjen a sztetoszkóppal. Mindannyian mélyen hallgattunk az eredményekre várva, hiszen egy nappal ezelőtt jóformán alig verdesett a szíve. Eközben Lou az ajkait rágcsálva engem tartott szemmel, alaposan végigmérve, végül nem bírta tovább szó nélkül.
– Ő ki?
– Harry Styles vagyok – nyújtottam zavartan kezet, de a kék szempár csak érdeklődve várt a továbbiakra. – Amíg kómában voltál, én látogattalak – próbálkoztam kissé csillapítani a tudásszomját.
Louis fogaskerekeinek sebes kattogása temérdek ráncba rendezte a homlokát. A szívem egy nagyobbat dobbant. Ha engem is rákötnének valami gépezetre, a szívritmus görbém most alapos kilengést jelzene. Ezek voltak azok a mimikák, melyek után oly csillapíthatatlanul sóvárogtam. Elmormoltam magamban egy fohászt, hogy Dr. Conery mihamarabb befejezze a rutinvizsgálatot, és magunkra hagyjon. Egy nap sem lenne elég mindahhoz, amit mondani szeretnék az előttem fekvő megfáradt angyalnak.
– A rokonom vagy? – érdeklődött kíváncsian.
Egyik lábamról a másikra helyeztem át a testsúlyomat, miközben a matrac szélét piszkálgattam, valami épkézláb magyarázaton törve a fejem.
Magára az egyenes válaszra egyikünk sem áll készen. Innentől fogva bármikor elijeszthettem magamtól.
– Már nincs sok hátra, hamarosan készen vagyunk – szakította félbe Dr. C néma szenvedésemet, ezzel elterelve rólam Louis figyelmét. Mintha magáról a kérdésről nyomban meg is feledkezett volna. Nyilván a koncentráció nehezére esett még. – Fáj a feje? Érez bármiféle szúrást, esetleg nyomást? Volt egy elég komoly balesete, szóval nem kizárt.
Szakavatott, óvatos mozdulatokkal tapogatta körbe a koponyáját.
– Baleset? – kérdezett vissza Louis zavartan. Dr. Conery megforgatta néhányszor az ujjai közt szorongatott lámpát.
– Elmondaná a nevét? – kérte, mire Louis összehúzott szemöldökkel a takaróra meredt. Vártunk és vártunk. Jelentőségteljes pillantást kaptam az orvostól, aminek hatására azonnal megindult egy verejtékcsepp a gerincem vonalán.
– Nem tudom... – hangzott fel az aggasztó felelet.
Ebben a pillanatban, a korábbi kalandorhoz többen is csatlakoztak. Nem voltam orvos, de vannak betegségek, melyek szerepelnek annyira a köztudatban, hogy bármilyen nehéz nyelvezetű könyv elolvasása nélkül képes legyek felismerni például az amnéziát.
– Hol született? Családja? Rájuk emlékszik?
Az ereimben meghűlt a vér. A várakozásteljes csend alattomosan nyomorgatta a dobhártyámat, aljas dolgokat suttogva bele. Lou összeszorította a szemét, és halványan fejet rázott.
– Ne stresszelje magát – utalt a doki az egyre inkább sipítozó gépre.
Képtelenség volt továbbra is megvonnom magamtól a szeretett fél finom bőrének érintését. Szükségét éreztem, hogy valamilyen szinten támaszt nyújtsak számára. A kockázattól tartva – nehogy az ellenkezőleg süljön el –, simítottam tenyeremet a kézfejére. Tudnia kellett, hogy bennem támaszra lelhet. A kezem alatt megrándult az övé, de nem húzta el.
– Kezdjük az elején. Dr. Conery vagyok. Önnek balesete volt több mint egy fél éve, amit követően ebbe a kórházba szállították. Életmentő műtétet végeztek szerte a testében, de a szervezete legyengült, így kómában esett. Mindvégig nagyon kilátástalan volt a helyzet. Őszintén, még most is alig hiszem el, hogy felébredt – mosolygott rá örömittas szemekkel. – Találtunk magánál egy találkozót említő, dátummal ellátott cetlit, melyen a neve is szerepelt. Eszerint Louisnak hívják. Később megkapja, talán beugrik róla valami. Ne aggódjon, ha szerencsénk van, az amnézia nyomtalanul elmúlik, márpedig most nagyon úgy fest, Fortuna mellettünk áll.
Louis kimérten bólintott. Hamarabb rá kellett volna jönnünk az amnéziára, de a kezdeti szótlanságát és méregetését csak pillanatnyi megilletődésnek véltem. Ezek szerint a doki is.
A vizsgálat zavartalanul folytatódott. Minden csont és ízület sorra került lassan, eközben a jólétével kapcsolatos kérdések hangzottak fel. Szerencsére a legtöbbre nem volta válasz. A nyirokcsomók fájdalma és a láz csupán a vírus miatt keletkezett. – Jól érzed magad, Harry? – kérdezte Dr. Conery mellékesen.
– Ő is beteg? – szólt közbe Louis, újfent engem mustrálva.
– Határozottan – bár a doktornak szántam mondandóm, nem kerülte el figyelmemet, mennyire illett Louis kérdéséhez is. Beteg voltam, az ő betege.
– Ez estben, szeretnélek megkérni, hogy hagyj magunkra a vizsgálat végéig. Kérlek, szólj Marynek. Szükségem van a segítségére.
– Visszajöhet? – tudakolta Louis miközben Dr. C épp újra megbökte a lábát egy sterilizált tűvel.
– Negyed órára lesz szükségünk.
– Sietek – Louis úgy nézte a kezemet, miközben végigsimítottam az övén, mintha legalább egy teljesen abszurd varázslatot mutattam volna neki. Bólintott, de még akkor is figyelt, amikor már rég a nővérpultnál ácsorogtam.
Az orvos kérése szerint jártam el, és amikor egyedül maradtam az elnéptelenedett folyosón, előhalásztam a mobilomat, hogy feltárcsázzam Niallt és Zaynt. Kattant a vonal, az üveg mögötti reluxa pedig éppen elfordult, ezzel láthatatlanná téve az odabent lezajló eseményeket.
– Igen? – szólalt meg kilométerekkel arrébb Niall hangja óvatosan. Még nem tudhatta milyen üggyel kerestem fel. Ma nem jártak nálam a suli miatt. Azt végkép nem engedhettem, hogy miattam ők is lemaradjanak benne.
– Louis felébredt! – ez volt az egyetlen dolog, amit képes voltam kiejteni a számon, mielőtt a jól ismert gombóc visszanőtt a torkomba.
Sercegés, mellé ismeretlen eredetű csörgés szűrődött vonalba.
– Ni? Ott vagy?
– Bocs haver, le kellett ülnöm – nevetett Niall halkan, hitetlenkedve, majd örömittasan kurjantott is egyet. A hangja liftezett, szinte láttam, ahogy egy arcot kettészelő mosollyal a fejét rázza.
– Mit csinálsz? – szűrődött bele a beszélgetésünkbe a számomra másik kedves hang.
– Louis felébredt! – ordította Niall, ezért eltartottam kissé a kagylót, nehogy a fül–orr gégészetre kelljen mennem. Csapkodás, lábak dobogásának hangja. Sajnáltam, amiért most nem vagyok ott, mert biztosan táncra perdültek.
– Hogy van? – kiáltott most Zayn, sürgető hangon a fülembe.
– Hát... amnéziája van, de azt mondták, elmúlhat. A legfontosabb, hogy beszél és nincsenek fájdalmai, eddig nagyon jók az eredmények.
 Mary néhány papírral a kezében elhagyta végre a betegszobát, ezzel szinte zöld utat adva nekem.
– Most mennem kell.
– Fél óra és ott vagyunk – búcsúzott Niall hadarva. 
Kinyomtam a készüléket. Épp visszavettem volna a helyemet a szobában, de Louis ágya is csatlakozott a nővér után, amit Dr. Conery tolt maga előtt.
– Hamarosan visszatérünk, addig maradj itt – hagyta meg az orvos, azzal beszélgetésbe elegyedett a beteghordó szerepét átvevő műtőruhás fickóval. Az, hogy újra nyugtalanság támadt bennem, enyhe kifejezés.
Minden perc ólomlábakon járt ezután. Amikor visszatértek, Dr. C szemfülesen megelőzte a kérdéseimet és megkért, hogy beszéljünk odakint. A hangleejtése baljósan csengett.
– Harry... – az együtt érző pillantásával elárulta, ezután csak rosszra számíthatok. – Bár az MRI nem mutat erre való indokot, Louis lábai mégis lebénultak. Lehet egy elsorvadt vagy szakadt ér, esetleg a túlzott vérveszteség, vagy csigolyarepedés, de még a poszttraumás stressz sem kizárt. Az utóbbi lenne a legjobb lehetőség, ám ez sem változtat a tényen. További vizsgálatokat is el fogunk végezni, de nem tudom megígérni, hogy valaha járni fog.
Megszédültem, a szememet könnyek marták. Az összeesés megelőzésének érdekében a falnak támaszkodtam. A testem kezdte felélni a tartalékait. Megviselte az érzelmi hullámvasúton töltött napom. A vérem e percben akár az izzó lávafolyam. Hiába pumpálták eszeveszett tempóban, nem jutott elég az agyamba. Egy önvédelmi mechanizmus indult be nálam, ami nem engedte, hogy felfogjam az égi ítéletet. Az életének ára volt. Épphogy visszafordult Louis a halál torkából, máris kifosztották. Először az emlékeit, melyek meghatároztak egy embert, és amitől még a legszegényebb is gazdagnak mondhatta magát, majd a képességet, mely magát a méltóságot és függetlenséget jelenti. A gyász hét lépcsőjének első foka fölött remegett a lábam, de erőszakkal visszatartottam.
– Ő... Ő már... – fuldokoltam némán, könnyek nélkül.
– Tudja. Hamarosan érkezik valaki, aki ellátja néhány hasznos instrukcióval.
– Bemehetek? – Az arcom kipirult a visszafojtott érzelmektől. Nem lehettem gyenge. Az orvos megszorongatta a vállam, mintha ennyi elég lenne, hogy jóvátegyen mindent, és bólintott.
Louis egymagában pihent a hatalmas ágy közepén. Valaki megemelte a fejrészt, így félig ülő helyzetbe került, és a szemközti fehér falat pásztázhatta a gondolataiba merülve. Fel sem nézett, ki érkezett hozzá.
– Lou... – remegett a hangom, ezért megköszörültem. Nem találtam a szavakat. Úgy tűnt, hidegen hagyta a jelenlétem, végül mégis kezdeményezett.
– Szóval ki vagy? – kérdezte az egyre tisztább hang, mely zene volt füleimnek. A bensőmben felgyülemlett nyugtalanságot nyomban láthatóvá tették a parancsot megtagadó verejtékcseppek, melyek a hűvös légkör ellenére észveszejtő sebességgel ütköztek ki a bőrömön. A legnagyobb igyekezettel próbáltam rendezni érzelmeim megnyilvánulásának színterét.
– Akkor ismertelek meg, amikor idekerültél. Mivel senki nem jött hozzád, nem akartam, hogy egyedül légy, ezért sokszor meglátogattalak.
– Nem ismersz, de mégis itt vagy – jelentette ki Louis, ügyesen összefoglalva a tényeket. – Szerintem ez... Én ettől... ettől... – kereste a szavakat.
– Félsz? – próbáltam a segítségére lenni.
Rám nézett, majd bólintott.
– Nagyon furcsa.
– Sajnálom.
– Jó napot, Louis! Daphney vagyok. Azért jöttem, hogy segítsek a továbbiakban – egy vörös kontyos, tűzpiros ajkú nő érkezett, mögötte kerekesszéket toló, már ismert műtőssel. – Kezdjük a szék használatával. Ha ezt a kart meghúzza, akkor állíthatóvá teszi a... – a nő egyenletes, monoton hangon szólt. Megtagadta az emocionalitást. Zavartalanul ontotta magából a szavakat, a műtősön kívül talán más nem is figyelt rá. Louis szemei elhomályosodtak, és egyre a fekete vásznas, krómozott vázú orvosi székre meredt, ami nekem szörnyen fájt. Megérintettem a takarón pihenő karját, azonban ezúttal elhúzódott.
– Harry Styles... kérlek, többet ne gyere ide.
Az idő számomra megállt, az unszimpatikus hölgy tátogott, a műtős fickó bambán pislogott.  Alig akartam elhinni a halottakat. 
– Louis... – Bizonytalan mozdulatot tettem felé, mintha megfognám, hátha akkor képtelen lenne tőlem megszabadulni.
– Menj el, most! – fojtotta belém a szót határozottan.
Összeomlottam. Szavai tőrként hasítottak belém akadálytalanul, egyenesen a szívembe. A döbbenet kézen fogva érkezett a csalódással. Hát persze. Hogyan is gondolhattam, hogy ez másképp alakulhat?! Hiszen nem ismer. Nem tud azokról a hónapokról, amiket vele töltöttem. Nem jelentek neki semmit. Ugyan olyan arctalan idegen vagyok számára, mint bárki más. Talán még rosszabb, amiért kéretlenül lebzseltem körülötte.
Lélekben, valamikor régen erre is felkészültem, de akkor miért fájt mégis elviselhetetlenül, hogy eltaszít magától? Tiszteletben kellett tartanom a kérését, mert semmit nem érek el, ha ráerőltetem magam, mégis képtelen voltam elfogadni a döntést.
Nem akartam elmenni! Vele akartam lenni. Ölelni akartam, és megígérni neki, hogy minden rendbe jön, nem számít mi történt. Odaígérni az egész világot, az összes ragyogó, vagy épp megfakult kincsével együtt. Bármit megadtam volna neki.
Összeszorítottam a szemeimet. Szaggatottan felálltam, és csak a végtelen sok idő által berögződött útnak köszönhettem, hogy kitaláltam. Soha többé nem láthattam. Még el sem köszönhettem tőle rendesen. Megkíséreltem magammal vinni arcának minden apró részletét a kínzóan üres napokra, amikor majd csak az emléke miatt tudok talpra állni, de hiába fordultam meg, újra a reluxák mögé bújt.
Egyedül akartam lenni, Zayn és Niall vidám hangja pedig a legrosszabbkor érkezett.
– Harry, hát te, hogy... – Zayn szava elakadt. Valami csattant, aztán karok öleltek át. Eddig tartott az önuralmam. Beletemettem az arcomat a vállába, és a bánat ezt a pillanatot választotta, hogy alattomosan a bőröm alá férkőzzön, és kiszabadítson mindent, ami segítségre lehet a legyőzésemben. A felgyülemlett keserűség, megtörtség, fáradság egyszerre taszított a mélybe. Hangos, fuldokló zokogás tört fel belőlem, mire újabb karok fonódtak körém. A testem végleg kimerült. Egyszerűen a padlóra csuklottam.
– El... elküldött... elküldött... – Összetörtem, akár egy porcelánbaba. Csupán a sors azzal büntetett, hogy a repedések mentén én nem eshettem darabokra, hanem el kellett viselnem a sérülésekkel járó kínzó fájdalmat. A mellkasom hasogatott. Csak a szívem menekült meg, ő is pusztán azért, mert kiszakadt a helyéről, tátongó lyukat hagyva maga után. Magára maradt a székemen, ahol hónapokat töltöttem életem értelme mellett.





Megjegyzések

  1. Ahj, most miért? Mire már kezdezdenének rendbejönni (?) a dologok, erre jön ez...
    Remélem, hogy nem sokára azért változik a helyzet egy picit akár.
    Puszi; Sophia ❤
    Ui.: Bocsi, hogy az előzőhöz nem kommenteltem, de apum telefonjáról nem tudtam megoldani. Ahhoz kapcsolódóan csak annyi a lényeg, hogy sírtam a boldogságtól! ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálom, hogy így alakult. Változás biztosan lesz még, csak az a kérdéses, ez melyik irányba fog bekövetkezni.
      Semmi gond. Ne érezd magad feszélyezve. A kommentelés nem kötelező, pusztán engem tesztek vele boldogabbá. :) Nem harapom le senkinek a fejét érte. Örülök, hogy most írtál, tulajdonképpen mindkettőhöz. :))
      Puszi <3

      Törlés
  2. Ohhhh Louis ezért most nem szeretlek 😞
    De a rész pokoli jó 😉

    VálaszTörlés
  3. De ezt most miért? :( Hát komolyan nem találok szavakat :( ... Összetörted a kicsi szivem :( ... Értem én hogy szégyenli a széket meg teljesen normális reakcio volt tőle mert nem is ismeri de akkor is :( Hát nagyon remélem nem sokáig marad ez az állapot :( Imádtam a rész de ha nem haragszol én megyek sirni :( puszi :( ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálom, Drága. :( Igazán nem akartam, de gondolnom kell a másik karakterre is. Igazad van, a szégyennel van itt a probléma.
      Legközelebb nem írok ilyen részeket, túl sok a szomorú smilei. Még soha nem láttam ennyit egyszerre az üzeneteidben.

      Puszi <3

      Törlés
  4. Huh.
    Igazából, én megértem Louist. Azt se tudja hogy hogy hívják szerencsétlent, és azt látja hogy egy fiú szerelmes tekintettel lesi minden mozdulatát. Holott mégcsak lehet nem is meleg. De a legsúlyosabb hogy semmire nem emlékszik. Hát én is megijednék.

    Nyílván sajnálom Harry-t. Neki se lehet könnyű, nagyon kis érzékeny:)
    Remélem azért lesz happybb rész is!:)

    Ui: Töri érettségi előtt legalább volt, ami elvonta a figyelmemet az aggódásról, köszi :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Teljesen igazad van. Attól, hogy ez egy Larry story, még nem muszáj Louisnak melegnek lennie. Bizonyára furcsa, hogy eddigi vegetációja után magához térve, ennyire széles skálán mozognak az érzelmei, de valamilyen szinten úgy érzem elnézhető neki. Csak meg kell fordítani a szemszöget, és oops, minden egyértelműbb, és magától érthetőbb.

      Remélem jól sikerült az a teszt! :)

      Puszi <3

      Törlés
  5. Ahh na neee.... Jo rész lett amugy csak most picit harizok Loura... Na de gyors kövit! Szupcsi lett!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :))
      Remélem a haragod múlandó ;) Sietek!
      Puszi <3

      Törlés
  6. Sziaaa Édes kedves kis író nőm. 💕
    Restellem,hogy nem komiztam. De itt vagyok s mosttantol fogok. 😊 😎
    Ez...ATYA ÚRISTEN KOMOLYAN FELÉBREDT!!!!!
    ÉS LOUIS...ÉL ...BESZÉL ÉS LÁT URISTEEEEN EZ FENOMENÁLIS VOLT. DE MI EZ A VÉG AZONNAK KÉREM A KÖVETKEZŐT MOST!!!! NEM BIROM KI;!!! KELL!!!KELLL!!! NEKEM!!!
    IMÁDTAM. nyugi Hazz baby...minden rendben lesz 😉

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Viki :)
      Aranyos ígéret, köszönöm! :)
      Hűha :D A kiakadás és az öröm, belőlem is kicsalja a nagybetűkkel való kommentelést. Még hozzátűzök pár százezer felkiáltó jelet, és ezzel általában eléggé kitombolom magam ahhoz, hogy képes legyek lenyugodni. Örülök, hogy ezzel nem vagyok egyedül. :D
      Megpróbálok sietni.
      Puszi <3

      Törlés

Megjegyzés küldése