Sziasztok!!! :)))
Itt is volnék a folytatással. Izgulok, most tényleg, nagyon. Meséljétek el milyen volt! :D
Köszönöm a sok kommentet! Imádlak titeket! Annyira boldog vagyok, amiért sikerült mindenkit - remélem mindenkit - boldoggá tennem az előző rész kimenetelével.
Nem húzom az időt,
Jó szórakozást!
~ Amy
Reszkető
térdekkel álltam fel, és furakodtam a Louist körülvevő tömör emberfal közé.
– Isten hozta közöttünk! – köszöntötte Dr. Conery a lehető legtöbb
melegséggel a mosolyában. A jelenlévők többsége a gépekkel foglalkozott, míg
mások szeme épp úgy nem maradt szárazon, akár az enyém.
– Louis – motyogtam a saját fülem számára is hangtalanul. Abban
sem voltam biztos, hogy hangosan kimondtam–e, mert minden figyelmemet lekötötte
a párnájáról zavartan nézelődő fiú.
– Hogy érzi magát? – faggatózott nyomban az orvosa, választ
azonban nem kapott.
– Louis – sikerült néhány fokozattal hangosabban is kiejtenem a
hangszálaimat kenegető mézédes szót, és ekkor találkoztam először azokkal a
szemekkel, amik örökre rabul ejtettek. Az íriszek, melyek hosszú idő után
először pillantották meg a kissé himlőhelyes, de csodás dolgokat rejtő világot,
olyan tisztán csillogtak, mint a legbecsesebb kék topáz. A térdem és a szívem
egyszerre remegett meg. Az ágyra támaszkodtam, nehogy összeesek. A boldogság,
ami elárasztotta a testemet, euforikus gyönyörrel ajándékozott meg. Képtelen
voltam betelni a látványával. Elnyílt a szám, de nem volt olyan szó, mellyel
tudtára adhattam volna, mit érzek. Felemeltem a kezem, és lágyan megcirógattam
a kiugró arccsontot. Meglepetésemre Lou kissé beledőlt az érintésembe –
Louis... – leheltem újra ámultan. Az arcomon leguruló könnycseppet zavaromban
azonnal letöröltem.
– A legjobb lesz, ha most csak ketten maradunk Harryvel. Azt
hiszem, túl sokan vagyunk itt egyszerre – köszörülte meg a torkát Dr. Conery.
Hálásan pillantottam rá. Én épp úgy szükségét éreztem a szabadabb
térnek, mint a frissen ébredő, aki feszélyezetten mérte végig centiről. centire
a környezetét. A nélkülözhető jelenlévők kioldalogtak, de még halottam
izgatott zúgolódásukat. Susantól egy futó ölelést is kaptam. Ránézve,
eldönthetetlen volt, melyikünknek könnyesebb a szeme.
– Jó sokat aludt. Hogy van? – kérdezte ismét az orvos, mihelyst
hatszemközt maradtunk. Az EKG buzgón végezte a Louis nyugtalanságát demonstráló
szapora ütem kimutatását.
– Én... nem... nem tudom – válaszolta rekedten, számos
torokköszörülés közepette, miután elengedte a pillantásom.
– Semmi baj, majd kiderítjük. Ne erőltesse a hangját, idővel
megint a régi lesz. Nézzen az ujjamra és kövesse a mozgását – kérte a doki,
majd a zsebéből egy karcsú lámpát emelt a betege szeme elé. Louis hunyorgott
kicsit, de az utasításnak megfelelően cselekedett. – A pupilla reflex kiváló.
Meghallgatom a szívét.
Kicsomagolta Louis a takaróból, hogy jobban a mellkasához férjen a
sztetoszkóppal. Mindannyian mélyen hallgattunk az eredményekre várva, hiszen
egy nappal ezelőtt jóformán alig verdesett a szíve. Eközben Lou az ajkait
rágcsálva engem tartott szemmel, alaposan végigmérve, végül nem bírta tovább
szó nélkül.
– Ő ki?
– Harry Styles vagyok – nyújtottam zavartan kezet, de a kék
szempár csak érdeklődve várt a továbbiakra. – Amíg kómában voltál, én
látogattalak – próbálkoztam kissé csillapítani a tudásszomját.
Louis fogaskerekeinek sebes kattogása temérdek ráncba rendezte a
homlokát. A szívem egy nagyobbat dobbant. Ha engem is rákötnének valami
gépezetre, a szívritmus görbém most alapos kilengést jelzene. Ezek voltak azok
a mimikák, melyek után oly csillapíthatatlanul sóvárogtam. Elmormoltam magamban
egy fohászt, hogy Dr. Conery mihamarabb befejezze a rutinvizsgálatot, és
magunkra hagyjon. Egy nap sem lenne elég mindahhoz, amit mondani szeretnék az
előttem fekvő megfáradt angyalnak.
– A rokonom vagy? – érdeklődött kíváncsian.
Egyik lábamról a másikra helyeztem át a testsúlyomat, miközben a
matrac szélét piszkálgattam, valami épkézláb magyarázaton törve a fejem.
Magára az egyenes válaszra egyikünk sem áll készen. Innentől fogva
bármikor elijeszthettem magamtól.
– Már nincs sok hátra, hamarosan készen vagyunk – szakította félbe
Dr. C néma szenvedésemet, ezzel elterelve rólam Louis figyelmét. Mintha magáról
a kérdésről nyomban meg is feledkezett volna. Nyilván a koncentráció nehezére
esett még. – Fáj a feje? Érez bármiféle szúrást, esetleg nyomást? Volt egy elég
komoly balesete, szóval nem kizárt.
Szakavatott, óvatos mozdulatokkal tapogatta körbe a koponyáját.
– Baleset? – kérdezett vissza Louis zavartan. Dr. Conery
megforgatta néhányszor az ujjai közt szorongatott lámpát.
– Elmondaná a nevét? – kérte, mire Louis összehúzott szemöldökkel
a takaróra meredt. Vártunk és vártunk. Jelentőségteljes pillantást kaptam az
orvostól, aminek hatására azonnal megindult egy verejtékcsepp a gerincem
vonalán.
– Nem tudom... – hangzott fel az aggasztó felelet.
Ebben a pillanatban, a korábbi kalandorhoz többen is csatlakoztak.
Nem voltam orvos, de vannak betegségek, melyek szerepelnek annyira a köztudatban,
hogy bármilyen nehéz nyelvezetű könyv elolvasása nélkül képes legyek felismerni
például az amnéziát.
– Hol született? Családja? Rájuk emlékszik?
Az ereimben meghűlt a vér. A várakozásteljes csend alattomosan
nyomorgatta a dobhártyámat, aljas dolgokat suttogva bele. Lou összeszorította a
szemét, és halványan fejet rázott.
– Ne stresszelje magát – utalt a doki az egyre inkább sipítozó
gépre.
Képtelenség volt továbbra is megvonnom magamtól a szeretett fél
finom bőrének érintését. Szükségét éreztem, hogy valamilyen szinten támaszt
nyújtsak számára. A kockázattól tartva – nehogy az ellenkezőleg süljön el –,
simítottam tenyeremet a kézfejére. Tudnia kellett, hogy bennem támaszra lelhet.
A kezem alatt megrándult az övé, de nem húzta el.
– Kezdjük az elején. Dr. Conery vagyok. Önnek balesete volt több
mint egy fél éve, amit követően ebbe a kórházba szállították. Életmentő műtétet
végeztek szerte a testében, de a szervezete legyengült, így kómában esett.
Mindvégig nagyon kilátástalan volt a helyzet. Őszintén, még most is alig hiszem
el, hogy felébredt – mosolygott rá örömittas szemekkel. – Találtunk magánál egy
találkozót említő, dátummal ellátott cetlit, melyen a neve is szerepelt.
Eszerint Louisnak hívják. Később megkapja, talán beugrik róla valami. Ne
aggódjon, ha szerencsénk van, az amnézia nyomtalanul elmúlik, márpedig most
nagyon úgy fest, Fortuna mellettünk áll.
Louis kimérten bólintott. Hamarabb rá kellett volna jönnünk az
amnéziára, de a kezdeti szótlanságát és méregetését csak pillanatnyi
megilletődésnek véltem. Ezek szerint a doki is.
A vizsgálat zavartalanul folytatódott. Minden csont és ízület
sorra került lassan, eközben a jólétével kapcsolatos kérdések hangzottak fel.
Szerencsére a legtöbbre nem volta válasz. A nyirokcsomók fájdalma és a láz
csupán a vírus miatt keletkezett. – Jól érzed magad, Harry? – kérdezte Dr.
Conery mellékesen.
– Ő is beteg? – szólt közbe Louis, újfent engem mustrálva.
– Határozottan – bár a doktornak szántam mondandóm, nem kerülte el
figyelmemet, mennyire illett Louis kérdéséhez is. Beteg voltam, az ő betege.
– Ez estben, szeretnélek megkérni, hogy hagyj magunkra a vizsgálat
végéig. Kérlek, szólj Marynek. Szükségem van a segítségére.
– Visszajöhet? – tudakolta Louis miközben Dr. C épp újra megbökte
a lábát egy sterilizált tűvel.
– Negyed órára lesz szükségünk.
– Sietek – Louis úgy nézte a kezemet, miközben végigsimítottam az
övén, mintha legalább egy teljesen abszurd varázslatot mutattam volna neki.
Bólintott, de még akkor is figyelt, amikor már rég a nővérpultnál ácsorogtam.
Az orvos kérése szerint jártam el, és amikor egyedül maradtam az
elnéptelenedett folyosón, előhalásztam a mobilomat, hogy feltárcsázzam Niallt
és Zaynt. Kattant a vonal, az üveg mögötti reluxa pedig éppen elfordult, ezzel
láthatatlanná téve az odabent lezajló eseményeket.
– Igen? – szólalt meg kilométerekkel arrébb Niall hangja óvatosan.
Még nem tudhatta milyen üggyel kerestem fel. Ma nem jártak nálam a suli miatt.
Azt végkép nem engedhettem, hogy miattam ők is lemaradjanak benne.
– Louis felébredt! – ez volt az egyetlen dolog, amit képes voltam
kiejteni a számon, mielőtt a jól ismert gombóc visszanőtt a torkomba.
Sercegés, mellé ismeretlen eredetű csörgés szűrődött vonalba.
– Ni? Ott vagy?
– Bocs haver, le kellett ülnöm – nevetett Niall halkan,
hitetlenkedve, majd örömittasan kurjantott is egyet. A hangja liftezett, szinte
láttam, ahogy egy arcot kettészelő mosollyal a fejét rázza.
– Mit csinálsz? – szűrődött bele a beszélgetésünkbe a számomra
másik kedves hang.
– Louis felébredt! – ordította Niall, ezért eltartottam kissé a
kagylót, nehogy a fül–orr gégészetre kelljen mennem. Csapkodás, lábak
dobogásának hangja. Sajnáltam, amiért most nem vagyok ott, mert biztosan táncra
perdültek.
– Hogy van? – kiáltott most Zayn, sürgető hangon a fülembe.
– Hát... amnéziája van, de azt mondták, elmúlhat. A legfontosabb,
hogy beszél és nincsenek fájdalmai, eddig nagyon jók az eredmények.
Mary néhány papírral a kezében elhagyta végre a betegszobát,
ezzel szinte zöld utat adva nekem.
– Most mennem kell.
– Fél óra és ott vagyunk – búcsúzott Niall hadarva.
Kinyomtam a készüléket. Épp visszavettem volna a helyemet a
szobában, de Louis ágya is csatlakozott a nővér után, amit Dr. Conery tolt maga
előtt.
– Hamarosan visszatérünk, addig maradj itt – hagyta meg az orvos,
azzal beszélgetésbe elegyedett a beteghordó szerepét átvevő műtőruhás fickóval.
Az, hogy újra nyugtalanság támadt bennem, enyhe kifejezés.
Minden perc ólomlábakon járt ezután. Amikor visszatértek, Dr. C
szemfülesen megelőzte a kérdéseimet és megkért, hogy beszéljünk odakint. A
hangleejtése baljósan csengett.
– Harry... – az együtt érző pillantásával elárulta, ezután csak
rosszra számíthatok. – Bár az MRI nem mutat erre való indokot, Louis lábai
mégis lebénultak. Lehet egy elsorvadt vagy szakadt ér, esetleg a túlzott
vérveszteség, vagy csigolyarepedés, de még a poszttraumás stressz sem kizárt.
Az utóbbi lenne a legjobb lehetőség, ám ez sem változtat a tényen. További
vizsgálatokat is el fogunk végezni, de nem tudom megígérni, hogy valaha járni
fog.
Megszédültem, a szememet könnyek marták. Az összeesés
megelőzésének érdekében a falnak támaszkodtam. A testem kezdte felélni a
tartalékait. Megviselte az érzelmi hullámvasúton töltött napom. A vérem e
percben akár az izzó lávafolyam. Hiába pumpálták eszeveszett tempóban, nem
jutott elég az agyamba. Egy önvédelmi mechanizmus indult be nálam, ami nem
engedte, hogy felfogjam az égi ítéletet. Az életének ára volt. Épphogy
visszafordult Louis a halál torkából, máris kifosztották. Először az emlékeit,
melyek meghatároztak egy embert, és amitől még a legszegényebb is gazdagnak
mondhatta magát, majd a képességet, mely magát a méltóságot és függetlenséget
jelenti. A gyász hét lépcsőjének első foka fölött remegett a lábam, de
erőszakkal visszatartottam.
– Ő... Ő már... – fuldokoltam némán, könnyek nélkül.
– Tudja. Hamarosan érkezik valaki, aki ellátja néhány hasznos
instrukcióval.
– Bemehetek? – Az arcom kipirult a visszafojtott érzelmektől. Nem
lehettem gyenge. Az orvos megszorongatta a vállam, mintha ennyi elég lenne,
hogy jóvátegyen mindent, és bólintott.
Louis egymagában pihent a hatalmas ágy közepén. Valaki megemelte a
fejrészt, így félig ülő helyzetbe került, és a szemközti fehér falat
pásztázhatta a gondolataiba merülve. Fel sem nézett, ki érkezett hozzá.
– Lou... – remegett a hangom, ezért megköszörültem. Nem találtam a
szavakat. Úgy tűnt, hidegen hagyta a jelenlétem, végül mégis kezdeményezett.
– Szóval ki vagy? – kérdezte az egyre tisztább hang, mely zene
volt füleimnek. A bensőmben felgyülemlett nyugtalanságot nyomban láthatóvá
tették a parancsot megtagadó verejtékcseppek, melyek a hűvös légkör ellenére
észveszejtő sebességgel ütköztek ki a bőrömön. A legnagyobb igyekezettel
próbáltam rendezni érzelmeim megnyilvánulásának színterét.
– Akkor ismertelek meg, amikor idekerültél. Mivel senki nem jött
hozzád, nem akartam, hogy egyedül légy, ezért sokszor meglátogattalak.
– Nem ismersz, de mégis itt vagy – jelentette ki Louis, ügyesen
összefoglalva a tényeket. – Szerintem ez... Én ettől... ettől... – kereste a
szavakat.
– Félsz? – próbáltam a segítségére lenni.
Rám nézett, majd bólintott.
– Nagyon furcsa.
– Sajnálom.
– Jó napot, Louis! Daphney vagyok. Azért jöttem, hogy segítsek a
továbbiakban – egy vörös kontyos, tűzpiros ajkú nő érkezett, mögötte
kerekesszéket toló, már ismert műtőssel. – Kezdjük a szék használatával. Ha ezt
a kart meghúzza, akkor állíthatóvá teszi a... – a nő egyenletes, monoton hangon
szólt. Megtagadta az emocionalitást. Zavartalanul ontotta magából a szavakat, a
műtősön kívül talán más nem is figyelt rá. Louis szemei elhomályosodtak, és
egyre a fekete vásznas, krómozott vázú orvosi székre meredt, ami nekem szörnyen
fájt. Megérintettem a takarón pihenő karját, azonban ezúttal elhúzódott.
– Harry Styles... kérlek, többet ne gyere ide.
Az idő számomra megállt, az unszimpatikus hölgy tátogott, a műtős
fickó bambán pislogott. Alig akartam elhinni a halottakat.
– Louis... – Bizonytalan mozdulatot tettem felé, mintha megfognám,
hátha akkor képtelen lenne tőlem megszabadulni.
– Menj el, most! – fojtotta belém a szót határozottan.
Összeomlottam. Szavai tőrként hasítottak belém akadálytalanul,
egyenesen a szívembe. A döbbenet kézen fogva érkezett a csalódással. Hát
persze. Hogyan is gondolhattam, hogy ez másképp alakulhat?! Hiszen nem ismer.
Nem tud azokról a hónapokról, amiket vele töltöttem. Nem jelentek neki semmit.
Ugyan olyan arctalan idegen vagyok számára, mint bárki más. Talán még rosszabb,
amiért kéretlenül lebzseltem körülötte.
Lélekben, valamikor régen erre is felkészültem, de akkor miért
fájt mégis elviselhetetlenül, hogy eltaszít magától? Tiszteletben kellett
tartanom a kérését, mert semmit nem érek el, ha ráerőltetem magam, mégis
képtelen voltam elfogadni a döntést.
Nem akartam elmenni! Vele akartam lenni. Ölelni akartam, és
megígérni neki, hogy minden rendbe jön, nem számít mi történt. Odaígérni az
egész világot, az összes ragyogó, vagy épp megfakult kincsével együtt. Bármit
megadtam volna neki.
Összeszorítottam a szemeimet. Szaggatottan felálltam, és csak a
végtelen sok idő által berögződött útnak köszönhettem, hogy kitaláltam. Soha
többé nem láthattam. Még el sem köszönhettem tőle rendesen. Megkíséreltem magammal
vinni arcának minden apró részletét a kínzóan üres napokra, amikor majd csak az
emléke miatt tudok talpra állni, de hiába fordultam meg, újra a reluxák mögé
bújt.
Egyedül akartam lenni, Zayn és Niall vidám hangja pedig a
legrosszabbkor érkezett.
– Harry, hát te, hogy... – Zayn szava elakadt. Valami csattant,
aztán karok öleltek át. Eddig tartott az önuralmam. Beletemettem az arcomat a
vállába, és a bánat ezt a pillanatot választotta, hogy alattomosan a bőröm alá
férkőzzön, és kiszabadítson mindent, ami segítségre lehet a legyőzésemben. A
felgyülemlett keserűség, megtörtség, fáradság egyszerre taszított a mélybe.
Hangos, fuldokló zokogás tört fel belőlem, mire újabb karok fonódtak körém. A
testem végleg kimerült. Egyszerűen a padlóra csuklottam.
– El... elküldött... elküldött... – Összetörtem, akár egy
porcelánbaba. Csupán a sors azzal büntetett, hogy a repedések mentén én nem
eshettem darabokra, hanem el kellett viselnem a sérülésekkel járó kínzó
fájdalmat. A mellkasom hasogatott. Csak a szívem menekült meg, ő is pusztán
azért, mert kiszakadt a helyéről, tátongó lyukat hagyva maga után. Magára
maradt a székemen, ahol hónapokat töltöttem életem értelme mellett.
Ahj, most miért? Mire már kezdezdenének rendbejönni (?) a dologok, erre jön ez...
VálaszTörlésRemélem, hogy nem sokára azért változik a helyzet egy picit akár.
Puszi; Sophia ❤
Ui.: Bocsi, hogy az előzőhöz nem kommenteltem, de apum telefonjáról nem tudtam megoldani. Ahhoz kapcsolódóan csak annyi a lényeg, hogy sírtam a boldogságtól! ❤
Sajnálom, hogy így alakult. Változás biztosan lesz még, csak az a kérdéses, ez melyik irányba fog bekövetkezni.
TörlésSemmi gond. Ne érezd magad feszélyezve. A kommentelés nem kötelező, pusztán engem tesztek vele boldogabbá. :) Nem harapom le senkinek a fejét érte. Örülök, hogy most írtál, tulajdonképpen mindkettőhöz. :))
Puszi <3
Ohhhh Louis ezért most nem szeretlek 😞
VálaszTörlésDe a rész pokoli jó 😉
Woow ^^ Köszönöm :)
TörlésPuszi <3
De ezt most miért? :( Hát komolyan nem találok szavakat :( ... Összetörted a kicsi szivem :( ... Értem én hogy szégyenli a széket meg teljesen normális reakcio volt tőle mert nem is ismeri de akkor is :( Hát nagyon remélem nem sokáig marad ez az állapot :( Imádtam a rész de ha nem haragszol én megyek sirni :( puszi :( ❤
VálaszTörlésSajnálom, Drága. :( Igazán nem akartam, de gondolnom kell a másik karakterre is. Igazad van, a szégyennel van itt a probléma.
TörlésLegközelebb nem írok ilyen részeket, túl sok a szomorú smilei. Még soha nem láttam ennyit egyszerre az üzeneteidben.
Puszi <3
Huh.
VálaszTörlésIgazából, én megértem Louist. Azt se tudja hogy hogy hívják szerencsétlent, és azt látja hogy egy fiú szerelmes tekintettel lesi minden mozdulatát. Holott mégcsak lehet nem is meleg. De a legsúlyosabb hogy semmire nem emlékszik. Hát én is megijednék.
Nyílván sajnálom Harry-t. Neki se lehet könnyű, nagyon kis érzékeny:)
Remélem azért lesz happybb rész is!:)
Ui: Töri érettségi előtt legalább volt, ami elvonta a figyelmemet az aggódásról, köszi :D
Teljesen igazad van. Attól, hogy ez egy Larry story, még nem muszáj Louisnak melegnek lennie. Bizonyára furcsa, hogy eddigi vegetációja után magához térve, ennyire széles skálán mozognak az érzelmei, de valamilyen szinten úgy érzem elnézhető neki. Csak meg kell fordítani a szemszöget, és oops, minden egyértelműbb, és magától érthetőbb.
TörlésRemélem jól sikerült az a teszt! :)
Puszi <3
Ahh na neee.... Jo rész lett amugy csak most picit harizok Loura... Na de gyors kövit! Szupcsi lett!
VálaszTörlésKöszönöm :))
TörlésRemélem a haragod múlandó ;) Sietek!
Puszi <3
Sziaaa Édes kedves kis író nőm. 💕
VálaszTörlésRestellem,hogy nem komiztam. De itt vagyok s mosttantol fogok. 😊 😎
Ez...ATYA ÚRISTEN KOMOLYAN FELÉBREDT!!!!!
ÉS LOUIS...ÉL ...BESZÉL ÉS LÁT URISTEEEEN EZ FENOMENÁLIS VOLT. DE MI EZ A VÉG AZONNAK KÉREM A KÖVETKEZŐT MOST!!!! NEM BIROM KI;!!! KELL!!!KELLL!!! NEKEM!!!
IMÁDTAM. nyugi Hazz baby...minden rendben lesz 😉
Szia Viki :)
TörlésAranyos ígéret, köszönöm! :)
Hűha :D A kiakadás és az öröm, belőlem is kicsalja a nagybetűkkel való kommentelést. Még hozzátűzök pár százezer felkiáltó jelet, és ezzel általában eléggé kitombolom magam ahhoz, hogy képes legyek lenyugodni. Örülök, hogy ezzel nem vagyok egyedül. :D
Megpróbálok sietni.
Puszi <3