Sziasztok! :)
Elmondhatatlanul örülök, hogy ennyire sokan vártátok az előző részt. Ahogy olvastam a kommenteket, el sem tudtam hinni, hogy hosszú kihagyás után mégis vannak, akik kitartottak a történet mellett. Köszönöm!
Ezután itt is kicsit több életet fogtok tapasztalni, mert folyamatosan hozni fogom A Something Great-nek a többi részét, míg a végéhez nem érünk. Viszont azután sem maradtok olvasnivaló nélkül, ugyanis érkezem az új történetemmel! Még nem választottam ki a szerencséset, de szerintem hamarosan sikerülni fog. :D
PS:. Igyekeztem vele, napok óta kész van a rész, viszont ha nem érzem jónak, nincs mit tenni. Inkább várni szoktam néhány napot, hátha megszületik a megoldás. És ez ma megtörtént... ;) :D
Jó Szórakozást!
PS:. Igyekeztem vele, napok óta kész van a rész, viszont ha nem érzem jónak, nincs mit tenni. Inkább várni szoktam néhány napot, hátha megszületik a megoldás. És ez ma megtörtént... ;) :D
Jó Szórakozást!
~ Amy
Elnyújtott léptekkel igyekeztem, hogy mihamarabb
láthassam. Egy röpke pillantás az üvegfalon túlra, mielőtt a hideg kilincsre fontam
az ujjaimat, de már ekkor megérezte a barna tincsek tulajdonosa fürkésző
pillantásomat, és minden igyekezetével azon volt, hogy az ágy fölé akasztott
kapaszkodó segítségével felhúzza magát.
- Szia! – egyenesedett ki izgatottan Louis,
amint beléptem hozzá, ráadásként pedig megörvendeztetett gyönyörű mosolyával,
ezzel máris bearanyozva napomat.
A kabátom még várhatott, a székem helyzetbe
állításával sem kellett foglalkoznom, a legfontosabb feladatom mindennél jobban
elsőbbséget élvezett. Félig meggörnyedve, hogy Louisnak könnyebb legyen,
egymásért nyújtózkodtunk. Szoros ölelésbe vontuk a másikat egy percre, ami
elegendő idő volt a testemnek, hogy megbizonyosodjon róla, végre minden rendben
van, megérkeztem.
- Milyen volt a délelőtt? – simogattam meg
takarója alól kikandikáló hátát, miközben a szokásos helyemre kucorodtam.
Viszonylag akadálymentesen sikerült a mozdulat, mindössze egy napilaptól
kellett megszabadulnom, melynek a címlapját foglaló vezércikk nyomban megragadta a figyelmemet. Egy orvos-beteg románc botrányának kitaglalását ígérték a hatalmas
betűk, valami fiatal pszichológus és a páciense között, hogy a drága közönség
naprakész legyen a szaftos részletekkel, hisz mostanában kerül sor a
tárgyalásukra. Napok óta erről zeng a média, személy szerint kezdtem unni. Túl
nagy feneket kerítenek a fiatalok ballépésének, és szerintem valamilyen szinten
ez már beteges konzervativizmus, persze amennyiben szó sincs rögeszmés
képzelgésekről. Felesleges felhajtás az egész. Nem mindegy az embereknek ki kit
szeret?
- Leg… Leginkább unatkoztam… Megtarthatod, ha
szeretnéd – biccentett Louis a kezemben szorongatott napilapra, melynek tanulmányozásába
túlságosan belefeledkeztem. – Susantól kaptam reggel unaloműzés gyanánt, de
egyedül a tudományos rész kötött le és a viccek. Sajnos azoknak túl hamar vége
lett… – húzta el a száját szomorkásan.
– Köszönöm, de csak elkalandoztak a gondolataim
– fektettem az ágy végébe a pehelysúlyú lapokat. – Voltál már odakint? –
váltottam témát, s tekintetemmel nyomban a sarokban helyet foglaló kerekesszék
után kutattam. Gyanúsan messze volt az ágytól, és a kerekei is viszonylag
tisztán ragyogtak az odakinti enyhén sáros viszontagságokhoz képest, ezért a
választ már akkor sejtettem, mielőtt elhangzott volna. Ez számomra előny, mivel
úgy terveztem a természetes környezet békésebb a fontos beszélgetések lebonyolítására.
Szerettem volna kicsit gondtalanul csevegni vele, mielőtt valóban nekivágnánk a
sorsfordító társalgásnak, mert a bennem felgyülemlett
frusztráció biztosan kihatással lenne az érzelmeinkre és döntéseinkre. Alig vártam, hogy
túlessünk rajta, ugyanis egyre fogyott a kórházban töltött napok száma, ezzel álmatlan éjszakák hadával
megajándékozva.
- Susannek sok az elfoglaltsága, és gyedül nem
szeretek kimenni – motyogta Lou, folyamatosan a kezeit nyomorgatva. Előttem nem
volt titok, hogy a helyzete miatt kissé antiszociális, ami a pszichológus
szerint idővel javulni fog, ha sok pozitívumot tudok neki mutatni, és gyakran
járunk majd emberek közé. Biztosítottam az orvost, hogy természetesen igyekezni
fogok minden lehetőséget megragadni most és a jövőben egyaránt. A legteljesebb
életet akarom Louisnak nyújtani.
- Szívjunk egy kis friss levegőt – ajánlottam,
mire szaporán bólogatott a kijelentésemre, majd előrelátóan az ágy szélére
tornázta magát. Mostanában inkább kérdés nélkül a nyakamba kapaszkodik, hogy a székbe segíthessem. Nekem nem jelentett gondot emelgetni, de sokáig sértette az
önérzetét, főleg a kiszolgáltatottság érzése miatt. Előny az önállóság, de szerencsére, valamint
az én nyugalmi állapotom megőrzésére, néhány balul elsült egyedüli próbálkozása
után végül belenyugodott, hogy kénytelen elfogadnia a segítséget, míg meg nem
erősödik, máskülönben sokszor fog kikötni a hideg padlón.
- Azt hiszem, kezdem megszeretni az őszt.
Egészen káprá… káprázatos, amikor nem esik, igaz annak is megvan a sajátos
hangulata. Már alig várom, hogy a többi évszakot is megtapasztaljam, különösen
a tavaszt, amikor minden friss és eleven… – lelkendezett Louis kicsattanó
jókedvvel, miközben az udvaron sétáltunk. A sárga, barna és piros színekben
játszó falevelek beterítették a járdát, valamint a megsárgult füvet, néhol
pedig hatalmas kupacokba gyűltek össze. Olykor egy erősebb széllöket átrendezte
őket, és ez arra ösztönzött, hogy megálljak, és feljebb húzzam Louisn a
takarókat, nehogy megfázzon. Enyhe szívfájdalom szorította össze a mellkasom,
amiért nem kergethetem őt a lombkorona színkavalkádjában, míg pirospozsgás
arccal el nem terülünk az avarban egymás mellett a kimelegedéstől.
- Elvihetnélek valamerre, hogy a lehető
legtöbbet lásd belőle. Mit szólsz? -
érdeklődtem.
Megálltunk a kedvenc helyén, az öreg fenyőcsoport tövében. Itt néha, ha elég türelmesen várt az ember, még mókusokkal is találkozhattunk. Elővettem a kabátom zsebébe rejtett zacskót, és néhány szem mogyorót adtam Louis markába, hogy elszórhassa, miután leblokkoltam a kocsit, nehogy elguruljon.
Megálltunk a kedvenc helyén, az öreg fenyőcsoport tövében. Itt néha, ha elég türelmesen várt az ember, még mókusokkal is találkozhattunk. Elővettem a kabátom zsebébe rejtett zacskót, és néhány szem mogyorót adtam Louis markába, hogy elszórhassa, miután leblokkoltam a kocsit, nehogy elguruljon.
- Jól hangzik… - billegette jobbra-balra a fejét
szórakozottan, mintha valóban elgondolkodna.
A zacskócsörgés vagy a hangunk lecsalta a
mókusokat odújukból, és néhányan már el is kezdték összeszedni a csemegéket,
hogy pofazacskójukat teletömve szállítsák vissza lakjukba téli
dézsmálnivalónak.
- Fontos dologról szeretnék veled beszélni… –
nyújtottam Lounak egy újabb marék terményt.
– Mi lenne az? – Újra eldobálta őket, majd
várakozásteljes halvány mosollyal az arcán pillantott fel. Az ő nyugalma rám is átragadt.
- Az orvosaid azt mondták szeretnének téged
hazaengedni… - Már Louis kedvence is a rágcsálók között volt, aminek bundája
egyszerre pompázott barna és vörös színekben, ráadásul akaratos kis jószág
létére hatalmas patáliát csapott, ha valamelyik társa le akarta nyúlni a
kiszemelt csonthéjas finomságot. Igazi harci mókus, a jelenetei pedig édes
kuncogást csalt ki Louisból, de nem most. Az arcáról lehervadt az önfeledt mosoly, a helyét pedig
aggodalom vette át. -
Arra gondoltam, hogy lakhatnál velem, ha van kedved… – folytattam, hátha csak
megijedt a hajléktalanság gondolata miatt. A rengeteg előkészületnek, a
félhangos előre eljátszott szóváltásoknak, a tükör előtti próbáknak nyoma sem maradt bennem. Az idegesség és izgalom tökéletesen kihallható volt a hangomból.
Nem is tudom mit vártam. Kitörő ovációt?
Ujjongást? Ez a természetes reakció, amikor közlik a beteggel, hogy elhagyhatja
ezt a lehangoló helyet. Mindenkinek, aki nem Louis. Ő inkább tűnt
gondterheltnek, miközben a szavaimon tűnődött. Láttam a szemeiben a szomorúságot,
bennem pedig máris érlelődött a nemleges választól való félelem gondolata.
- Louis… – szólítottam meg halkan, hogy
figyelmét újra elnyerhessem, amikor kezdett egyre jobban elmélyülni köztünk a
csend. Tiszteletben tartottam volna döntését, de ha arra lenne szükség, készen
álltam az érvelésre, miért jöjjön velem. Ő a legfontosabb számomra, és nem
akartam elengedni harc nélkül. Felkészültem, hogy valljak előtte.
- Szeretnék még valamit mondani…
- Nem tehetem, Harry... – szakított félbe Louis
bűnbánóan, kerülve a pillantásomat. Értetlenül meredtem rá. Pozíciót váltottam; elé
térdeltem. Nem törődtem a nedves és enyhén sáros földdel, ahogy átáztatta a
nadrágomat, a lényeg, hogy az arcunk azonos magasságba kerüljön.
- Mi bánt? – kitartóan fürkésztem őt a válaszára
várva, de makacsul elzárkózott előlem, és inkább a némaságot választotta. -
Frusztrálna a gondolat, hogy velem vagy egy házban? – próbálkoztam tovább
fejteni elcsendesedésének okát, azonban erre már nemet intett. – Másvalakivel
szeretnél lakni? Azt is megértem. Ha nem kedvelsz, talál…
- Nem! - Erre már felkapta a fejét, és
hatalmasra tágult szemekkel megrázta. – De ha elmegyek innen, hogyan fog
megtalálni a családom? – szemei aggodalomban és tanácstalanságban úsztak.
Lassan egy éve itt van, és ezalatt én voltam az egyetlen, aki önszántából
meglátogatta. Ennyi idő után mégis él benne a remény, ami őszintén
megdöbbentett.
Tekintete némán könyörgött a válaszra várva. Meg
kellett volna mondanom neki, hogy ha eddig nem történt semmi, eztán sem fog, de
hogyan vegye el az ember a reményt valakitől, akit szeret? Erre a válasz nagyon
egyszerű...
- Elmegyünk a rendőrségre, felkutatjuk azokat a
csoportokat, ahol ilyen emberekkel foglalkoznak. Minden lehetőséget meg fogunk
ragadni, ami közelebb visz a célhoz – simogattam meg takarót gyűrögető ujjait.
– Ez lesz az első dolgunk.
Hezitált. Egyik szememből a másikba nézett,
mintha azon igyekezne, hogy eldöntse igazat mondok-e, azután lehunyta a sajátjait, és
bólintott, újra és újra.
- Megölelhetlek? – kérdezte bizonytalanul, ám én
már azelőtt láttam, hogy engem keres, mielőtt felém nyúlt volna. Készséggel
fogadtam, és húztam magamhoz.
Az autó finoman megingott, miután lefékeztem
vele a bejárón. Nyomott hangulatú utazásunk ezennel véget ért. Ennek örömére
egy alig hallható megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat. Úgy képzeltem el,
ezen a napon az izgatottság lesz a mérvadó érzelem, ami majd mindkettőnket
átjárja a közelgő összeköltözés gondolatára, ám Louis már a kórházból kifelé
menet is végig magába zárkózva pásztázta a környezetét olyan szemmel, mintha
minden apró részletet az eszébe akarna vésni. Az egyszavas válaszait leszámítva
reggel óta nem szólt hozzám. Hamarosan
újabb akadályok elé fogja az élet állítani, a hozzáállásával pedig engem sodort egyre nagyobb
gyorsasággal a bizonytalanság felé. Ennek köszönhetően a legapróbb fennakadás
is fékezhetetlen indulatokat szült bennem. Szégyenkezve elvörösödtem, amikor
visszagondoltam a közkórház parkolójában történtekre, ahol a kerekesszékkel
gyűlt meg a bajom.
Miután ügyesen átgondolt mozdulattal beemeltem
Louist az ülésre, a csomagtartó felé kormányoztam a furfangos széket, mely az
első összecsukási próbálkozásom után megmakacsolta magát. A nyugtalanságtól nedves ujjaim
minduntalan lecsúsztak a fogantyúkról, ha pedig mégis sikerült egyet
rábeszélnem a használhatóságra, a figyelmetlenségnek köszönhető sorrend
megváltoztatás miatt képtelenség volt engedelmességre bírni a tákolmányt.
Ellenszenvtől összeszűkült szemmel meredtem rá, és ráztam meg haragosan,
mintha az erőszakkal jobb belátásra bírhatnám, végül inkább az egészet
beparkoltam a kocsi hátuljába úgy, ahogy volt, szétnyitva. A szerencsének
köszönhetően az üléssor tökéletes fedezékként szolgált, hogy eltakarja a kirohanásomat Louis pillantása elől. Figyelmeztetnem kellett magam, nem
veszíthetem el a fejem az első apró kis probléma adtán.
- Megérkeztünk – közöltem a nyilvánvalót. A Louis ölében tartott zacskóba görcsösen kapaszkodó ujjakra, valamint reszkető kézre lettem figyelmes.
Összeszorult a szívem, hisz fontos dologról feledkeztem meg, mégpedig, hogy a
változás menyire felkavarja a mellettem ülőt.
Apró kezére simítottam a tenyeremet, azonban
a mozdulat gyengédségének ellenére is összerezzent. Aznap először pillantott fel a szemeimbe. Bátorító
szavak ezrei sorakoztak fel a nyelvem hegyén, végül mégis egy röpke biztató mosoly mellett döntöttem.
- Körbevezetlek.
Az előszoba után a nappalit fedeztük fel
elsőként, rákövetkezően a konyhát, a fürdőt, a pakolós zugnak használt kis
helységet, és végül a két hálószobát. Minden részlet megfogta Lou tekintetét,
és látszott rajta, hogy rengeteg kérdés érik meg benne, de még nincs elég bátorsága feltenni
őket.
Ezzel telt a délelőttünk nagy része. Akartam
hagyni neki némi időt a szobájában berendezkedés címszóval, míg ebédet
csináltam, de szerencsére a józanabbik eszemre hallgattam, ami nem hagyta, hisz
Louisnak a kezében szorongatott táskán kívül - amiben néhány újságot hordott,
valamint a cetlijét, melyet most, hogy el tudott olvasni, kincsként őrzött -,
egyebe sem volt.
Így történt, hogy elkalauzoltam a főzés
rejtelmeibe. Határozottan jobb döntést hoztam, mintha a négy fal között hagyom
egyedül. Segített rizst főzni, megteríteni és törölgetni, közben pedig a
hangulat is feloldódott. Zavartalanul társalogtunk. Először tápláltam aznap
biztatóan pozitív érzelmeket a közös jövőnkkel kapcsolatban, legyen az bármennyire
hosszú, és akármilyen létű.
De ahogy sötétebbé vált odakint a táj, az
éjszaka magával hozta a nap talán legkellemetlenebb részét, a fürdést.
Akárhányszor hangzott el Susan szájából a
tisztálkodás szó, végigfutott rajtam a hideg. Nem az undor miatt, hanem mert
ez egy kényes téma. Merőben más, mint mikor nem volt magánál, ráadásul akkor
sem mertem elvállalni az intim részeket. Kedveltük egymást Louisval, de a
kapcsolatunk nem jutott olyan szintre, hogy gátlások nélkül meztelenkedjünk
egymás előtt, elvégre felnőtt férfiak vagyunk mindketten.
A feszültséget tapintani lehetett közöttünk,
miközben vizet engedtem. Semmi ellenszenv a másik iránt, pusztán tétlenség a
szituáció miatt, melyet egyikünk sem tudott kezelni. Én a kád szélén ültem,
lakótársam tőlem távolabb a vizet nézte, ahogy komótosan folydogál a csapból.
- Ha levetkőzöl, a kádba segítelek.
A nedves tenyereimet a nadrágomba töröltem, miután ellenőriztem az elkészített fürdő vizének hőmérsékletét, nehogy megégesse Louis érzékeny bőrét.
A nedves tenyereimet a nadrágomba töröltem, miután ellenőriztem az elkészített fürdő vizének hőmérsékletét, nehogy megégesse Louis érzékeny bőrét.
- Nem kell, szerintem egyedül is menni fog –
felelte gyorsan, miközben minél több igyekezettel próbálta messzebb kormányozni
a székét, ezáltal teret nyerni magának. Megértően bólintottam, pedig valójában
sehogyan nem fűlött a fogam egyedül hagyni őt. Sejtettem, hogy erősnek akarja
mutatni magát, és én nem akartam semmit ráerőltetni, de mindketten tudtuk, hogy
ez nem igaz. Hiába a sok kapaszkodó, amit gondosan felszereltem a házba segítségül, ha nem látom a saját szememmel, a végén úgyis nekiállna az agyam rémképeket gyártani, ahol Louis
megcsúszik, és ne adj’ isten eltöri valamijét. Az első alkalom elérkeztével biztonságosabbnak találtam, ha asszisztálhatok. Rendelkezésére akartam állni,
bármilyen probléma merül fel, ugyanis rákérdezés nélkül úgysem árulná el.
Ezért döntöttem úgy, hogy a közelben maradok.
Néhány szobával távolabb sétáltam, és a földre ülve vártam a házra telepedett nyomasztó
csendben. Eltelt egy perc, aztán öt, végül tíz, de még
akkor sem változott semmi.
- Harry? – egy bátortalanul halk hang
visszahívott. Vártam egy keveset, hátha rosszul hallottam, de füleim koromhoz
illően tökéletesen működtek, ezt pedig a hangosabb hívószó is megerősítette
bennem.
- Csukd be a szemed! – sikította Louis abban a
pillanatban, hogy bedugtam a fejem. A meglepettség segített végrehajtani a parancsot. Az átmeneti sötétség meglehetősen zavart.
- De Louis, így semmit nem láttok – ellenkeztem,
miközben tapogatózva igyekeztem előrébb jutni anélkül, hogy ledöntenék valamit.
- Nem baj.
- Akkor hogyan segítsek? - próbáltam rávilágítani
miért kivitelezhetetlen így a feladat, amit rám szeretne bízni.
- Hát… Majd mondom merre menj – alkudozott. Rákészültem az ellenkezésre, végül mégis bólintottam, remélve, hogy
felé teszem.
- Oké. Akkor most merre?
- Előre… Úgy… Egy kicsit balra, mert ott a
mosógép. Balra Harry! Balra! – hajtogatta egyre több kétségbeeséssel a
hangjában, és én igyekeztem teljesíteni a parancsot, mégsem tudtam elkerülni az ütközést. Levettem a mosógép sarkát, pont ahogy azt a protokoll előírja. Kislábujj frontális ütközése az élével, köröm visszahajlása, a fedőlap sarkának ékelődése a jobb herébe, amitől azonnal hatni kezd a fizika minden létező törvénye a testre, majd az összes szent felemlegetése egy levegővel, és végül férfias könnyek hullajtása a masina ölelgetése közben.
- Nem azt mondtad, hogy balra? – motyogtam a
műanyag lap tetejére, amin a homlokom pihent.
- De, balra, erre te… Ó… - hümmögött magának
elgondolkodva. Ez a fordulat ébresztett rá, hogy legközelebb ne bízzam magam Louis
GPS-es navigálására, mert nem ártana frissíteni a rendszerét.
- Szóval jobbra?
- Igen, bocsánat… – Megemeltem a fejem, és
óvatosan kilestem a szempilláim alól, hogy lebukás nélkül belőjem magamnak az
utat. Kicsit jobbra tényleg szabad pálya várt, a végén Louisval, aki meztelenül
ücsörgött, magát takargatva, lehajtott fejjel. Nem tudtam rá haragudni, hiszen
annyira igyekezett.
- Semmi baj – biztosítottam számára, miközben teljes magabiztossággal indultam el újra, és
ez a kékszeműnek is feltűnt.
- Ugye nem lesel? – kérdezte ijedten. Már
halottam is, ahogy nyugtalanul mocorog. Nyilván próbált még kevesebbet láttatni
magából.
- Ugyan! Nem bízol bennem? – kérdeztem
sértetten, holott minden oka megvolt a gyanakvásra, ráadásul még igaza is lenne, ha vádaskodásba kezdene.
- De! – válaszolt gyorsan. Nagyon nagy szemétnek
éreztem magam, csakhogy a titokban szerzett helymeghatározásnak köszönhetően hamarabb, és ami a legfontosabb, épségben értem oda.
- Állj! – Egy kezet éreztem az enyémre simulni.
Sokkal kisebb volt, ezerszer puhább, ráadásul biztosan vezetett. Bársonyos bőrt
érintettem. Azt hittem, hogy a látásom elvesztésével hátrányba kerülök, de amikor
Louishoz értem, valahogy az egész lényét közelebbinek éreztem. A tenyerem a hátán
pihent, tudtam, mert kitapinthattam a gerincének vonalát és a lapockáját.
Éreztem a szívének ritmusát, a légzésének ütemét. Megcirógattam a kézfejemmel,
mire libabőr kúszott végig az egész testén, ami idővel rám is átvándorolt.
- Hajolj le… - suttogta Louis, miközben a másik
kezemet irányította. Szinte magamon éreztem a leheletét, a lelkemben a
nyugtalanságát, a torkomban az övének a szárazságát. Még azt is tudtam, hogy
elpirult - mégis csak egy a serdülőkor mélyén járó fiú -, mert minden porcikája
perzselt. Abban a pillanatban biztos voltam benne, látok.
Sejtettem, hogy fel kell emelnem, csukott szemmel viszont félve tettem meg, de bíztam benne, hogy tudja, mikor ejthetem a habok
tetejére.
- Kinyithatom a szemem? – kérdeztem, amikor a
meleg víz megsimogatta a térdei hajlatában pihenő kezem.
- Igen. Már igen – Megtettem, és az első dolog,
amit megláttam, azok az ő gyönyörű szemei voltak.
- Hiányoztál – mosolyogtam rá. Louis tényleg
kipirult, de a mondat után mintha felvette volna a vörös egyik új, sokkal
mélyebb árnyalatát.
- Ne csináld ezt… - sütötte le a szemeit szégyenlősen.
- Mégis mit? – tettettem az értetlent. Louis
szende mosollyal méregetett, de kerülte a pillantásomat.
- Hát ezt. Nem tudom mit mondjak rá…
- Amit csak szeretnél. Ne érezd magad zavarban,
hiszen egymás között vagyunk – feleltem könnyedén, mintha világéletemben ezeken a gondolatokon filozofáltam volna.
- Annyira nem egyszerű… - motyogta csalódottan.
– Köszönöm a segítséget – váltott témát, nehogy továbbra is kínozzam a
nyakatekert gondolataimmal.
- Azért vagyok, hogy megtegyem.
- Nem várhatom el mindig… - morogta rosszallóan
fejet rázva, majd nekilátott tisztára dörgölni a bőrét. Az orromba kúszó
ismerős illat eszembe juttatta, hogy ezentúl az én tusfürdőm fogja körbelengeni, s
ez kellemes bizsergést okozott az egész testemben a szétáradó örömnek köszönhetően.
- Viszont ameddig szükséges kénytelen vagy
elviselni. Legalább sokszor láthatjuk egymást. Tudom ám, hogy le akarsz rázni!
– ráztam felé a mutatóujjam incselkedve. Louis egy mosolyt igyekezett
visszafogni, amitől parányi ráncok jelentek meg a szeme és szája sarkában.
Örültem, hogy legalább ennyivel hozzájárulhattam a pillanatnyi boldogságához.
- Lebuktattál – forgatta meg a huncut fényben csillogó
szemeit. Imádtam ilyenkor. Legszívesebben a pofiját csipkedtem volna, mint a
nagyik szeretett kisunokájuknak. Különös hálát
éreztem Zayn iránt, amiért néhány hete élcelődésre tanította.
- Sejtettem, de a ravasz terved nem jön be – zsörtölődtem
megjátszva, és nekiálltam fogat mosni, hogy addig se a porcelánfehér bőrén
legeltessem a szemem, melyen néhol, ha a fény egy bizonyos szögben érte,
halványan felfedezhettem a műtét és baleset hegeit.
- Francba! – vigyorgott csibészesen a
tükörképemre. – Bár jobban belegondolva, hamar megbánnám. Szeretek veled lenni
– támasztotta az állát a kád szélére ártatlanul. Oda akartam lépni, hogy alaposan
megcsókoljam, de sajnos túl sok kockázatot tartogatott magában a mozdulat.
- Az érzés kölcsönös – válaszoltam, miután
kiöblítettem a habot.
A második akadály, vagyis a törölközés, már
korántsem volt annyira veszélyes terep. Sokat bajlódtunk egymással, meg a
különböző pozíciókkal, hogy a szemérmes részek előlem rejtve maradjanak, de a
végeredmény egy száraz Louis lett.
- Mit csinálunk holnap? – kérdezte a
tekintetével követve engem, miközben alágyűrögettem a takarót, hiába tudtam,
hogy az első fordulatánál kárba megy a munkám.
- A rendőrségre megyünk, ahogy ígértem.
Bólintott.
- Valami baj van? – A nyugtalanul csillogó kék
szemek aggodalmat keltettek bennem. Louis nem szólalt meg egészen addig, míg az ágy
szélére nem ültem, ahol várakozásteljesen pillantottam rá, ösztönözve, árulja
el, miért érzem úgy, mintha rémülten, mégis hangtalanul utánam kiáltott volna, békés, álomtalan álom
helyett.
- Nagy ez a ház... – motyogta lehunyt szemekkel,
halk hangjánál fogva inkább magának válaszolva valami ismeretlen kérdésre, mint
nekem. Dolgozó elmém nagy
igyekezetében. értetlen ráncok ölelték át a homlokomat, hogy rájöjjön, ezalatt pontosan mire gondol, hisz a nagymamámék
háza egyáltalán nem nevezhető nagynak a belvárosi paloták mellett. Kényelmes
kis családi vacok, felesleges szobák nélkül.
- Itt vagyok a szomszédban – mutattam az állammal
az északi fal felé, de úgy tűnt ez a tény nem azt a hatást váltotta ki
Louisból, mit amire számítottam. Nagyot nyelt, és beletörődő pillantásokkal
illette a kezeit, miközben belülről rágcsálta a száját.
- De félelmetes… - bökte ki sokára.
- Ó… - motyogtam az egyetlen dolgot ami eszembe
jutott. Kérlelő tekintetétől nyomban megvilágosodtam. Túl gyakran feledkezem
meg róla, hogy az otthon kifejezés nem ugyanaz kettőnknek.
- Most az egyszer, nem maradnál itt? – Nem is sejtette milyen erejű boldogság járt át, amikor rámosolyogtam. Válaszul megkaptam tőle egy hálás párt.
- Természetesen.
- Ide fekhetsz – Louis készségesen arrébb
húzódott, dacára a nehézségeknek, és jelentőségteljesen pillantott a fekhely
megüresedett részére.
Nem gondolkodtam sokat, elfogadtam az ajánlatot.
Ezen az alkalmon kívül egyszer feküdtem mellette, amikor a kitartásáért
könyörögtem. Határozottan kellemesebb élmény volt ez a pillanat. Összeráncoltam a homlokom, hátha ezzel a hétköznapi mozdulattal
elűzhetném az emlékeimet, amikor pontosan azon a helyen finom ujjak érintésétől
nehezedett el a bőröm.
- Nincs elég helyed? – Egy ismerős szempár
pislogott rám értetlenül, nagyon közelről.
Elnevettem magam az aggodalmán, majd a kezét az
enyémbe véve a mellkasomhoz húztam. Végre akadálytalanul tanulmányozhattuk egymás párnától elnyomódott arcát.
- Elférek – nyugtattam meg. Az utolsó lámpát is
eloltva beterített minket a sötétség. Louis motoszkálni kezdett. Egész addig
nem értettem mit tesz, míg a takaró széle rám nem terült.
- Meg fogsz fázni – magyarázta magától
értetődően. – Te is mindig ezt mondogatod nekem.
- Ez figyelmes, köszönöm – motyogtam hálásan, és ekkor jutott
eszembe a keze, amit még mindig előszeretettel szorongattam, anélkül, hogy
gazdája hiányolná. Egy gyengéd puszit adtam rá, hisz tudtam mennyire szereti.
- Harry… Te is hiányoztál – suttogta a sötétbe.
Bár az álom elszántan kerülgetett, öröm volt végigasszisztálni,
ahogy a mellettem fekvő légzése lelassul, és egyenletessé válik, majd izmai elernyednek,
hogy kipihenhessék magukat a következő napokra, melyekről hittem, hogy ennél
már csak jobbak lehetnek.
Oooo de jó hogy új rész ☺️
VálaszTörlésRemélem megtalálják a családot! Nagyon cukik, már amennyire ezt a helyzetet annak lwhet nevezni úgymond :)
Az utalás a Through the dark-ra, imádom ����
Jaaaj de imádtam 😄😄😄 Hát ezen annyit nevettem :D Kezdődödtt azzal hogy beleirtad a "másik Lout és Harryt" hat ez valami hatalmas volt 😂😂 Imádtam 😂😂 Azutan harci mókus :D És fürdős jelenetről már ne is beszéljek, visítva rögögtem 😂😂😂😂 Imádtom az ilyen részeket :D Annyira szeretem ezt a storyt is :D Szuper rész lett 😄😄😄 Alig várom a következő részt :D
VálaszTörlésMillio puszi és ölelés ❤💋💋💋
Még egy gondolat ... Most visszaolvastam a történetet és egyre jobban izgat hogy mi történt Louval a baleset elött ... Hová indult? Kihez ment? Miért nem keresi senki? Mert ha valakihez indult akkor ő pl miért nem keresi? Hiszen soha nem ért oda arra a talalkozóra. Akihez ment annak nem hiányzik? A hírekbe is benne volt a baleset. Szóval több mint valószinű hogy akivel talalkozott vokna tudja hogy mi történt Louval. Bennem az a gondolat érlelődik bár - ne legyen így-hogy baleset nem biztos hogy véletlen történt .... Így egészbe visszaolvasva mintha Lout direket odacsalták volna hogy aztán.... Érted. Ez egy kicsit ilyesztő.
Törlés