Mélységekben | 1.

Ezt a történetet egyik legjobb barátnőm, HDawn számára ajánlom! <3 Nagyon szeretlek és köszönök mindent!

*

H.

Mi Atyánk, aki…

Aki a mennyekben vagy, aki… aki… aki… aki…

Elakadt a lélegzetem, nem tudtam folytatni. Egyedül a szél zúgása és az esőcseppek ritmusos hangja tompította, tette elviselhetőbbé a körülöttem lüktető csendet. Óvatosan lekucorodtam a templomkert kerítése mellé, hörögve szedtem a levegőt. Már elmúlt éjfél. Fázósan összehúztam magamon a vékony, szétmállott, barna kardigánom, amit tulajdonképpen egész évben viseltem, és elmorzsoltam a könnycseppjeim. Az, hogy apróra összehúztam magam, nem segített, nem csillapította a szüntelen ürességet, ami a lelkem helyén tombolt, mióta elvesztettem a nővéremet. Ugyanolyan keserűen mardosott belül, mint korábban.

– A picsába – ziháltam, és engedtem, hogy a durva szitokszavak cseppnyi zavartatás nélkül szakadjanak fel a torkomon. – A kurva, kibaszott, tetves életbe! – A hangom elcsuklott, és az elfojtott sírás elszorította a torkomat. Kövér cseppek szánkáztak végig az arcomon, végigégették széltől kiszáradt bőrömet. – Miért velem történik ez? – A hajamba markoltam, és fájdalmasan tépni kezdtem esőlétől nedves, egyenes fürtjeimet, amelyek amúgy általában göndör csigákban omlanak a vállamra. Előhúztam a mobilom, majd visszacsúsztattam a zsebembe. Éjjel, 2:44. Hamarosan hajnalodik. Mikor Gemma legutóbb hazajött, egy telefonnal lepett meg. Úgy fogtam a kezembe, olyan finoman és áhítattal, mintha egy törékeny ereklye lenne, egy tévképzet, ami bármelyik percben eltűnhet a markomból.

– Harry – simogatta meg a buksimat. Szélesen elvigyorodtam, és tanulmányozni kezdtem a fehér dobozt, amire pár minta volt nyomtatva, köztük a telefon képe is. – Így minden hétvégén tudunk beszélni – ígérte.

Akkori szavai annyira megerősítettek, és olyan bizonyossággal halmoztak el, hogy rendszerint köröm rágva vártam a szombatokat. Pontosabban szombat tizenkettőt. Délben csörgött a készülék. Úgy vettem fel, mintha az életem múlna rajta, és az a hatvanpercnyi beszélgetés elég erővel és kitartással halmozott el egész hétre. Mondjuk úgy… a szüleim nem azok a személyek, akivel az ember lánya szívesen együtt él. Gyűlölet – már csak ez maradt bennem, bármennyire is elítélendő a dolog. Gem évekkel ezelőtt kiköltözött Amerikába, én meg a szüleimmel maradtam a kis, poros, lepukkant családi házunkban. Nem a legjobb életkép. Gemma szépsége vadító volt, és ennek köszönhette, hogy rátalált a pénzes fickójára. Bár a csávó rühellt bennünket, alig várta, hogy elszakíthassa Gemmát a családjától, és rendszerint minden segítséget megvont tőlünk, amit Gemma szeretett volna nekünk adni. Utáltam Ashert. Annyira kétszínű, átlátszó volt, és mindig tudtam, hogy a hatalmas farka irányítja. De erre inkább gondolni sem akarok többé.

Újra élesen sóhajtottam, és megpróbáltam elűzni a kínzó múltat. Igyekeztem felnyomni magamat a sáros talajról. A zuhogás csöndes szemerkéléssé csitult, de a hideg ugyanolyan kegyetlen volt, mint korábban. Fehér párapamacsok szálltak ki az ajkamon, és hiába dörzsöltem össze a tenyeremet, semmit sem segített. Oldalra pillantottam, és láttam, hogy a templom ajtaja résnyire nyitva volt, vékony fénysugár settenkedett ki az éjszaka sötétjébe.

Újra megpróbáltam.

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltesség meg a te, a te, a te…

Térdre borultam. Jobb kezemmel a torkomat szorongattam, míg a ballal a puha talajba markoltam, figyelve, ahogy az esőlé és a sár felbugyog az ujjaim között, bepiszkolja a bőrömet. Feldühödtem. Kétségbeesetten álltam talpra, és megfogóztam a kerítésoszlopok egyikében. Sóhajtottam. Újra és újra. Százszor is, mire a légzésem és a pulzusom helyreállt. Egy időre feladtam az imádkozást. Hetek óta nem megy. A halála óta. Gemma elmúlását követően. Haragudtam. Nem mertem beismerni, de dühös voltam. Ingerült. Tébolyult. Istent okoltam. És ez a tudat… ez megrémisztett. Nem tudtam hozzá intézni a szavaimat úgy, hogy közben egy sötét, kis ördögöcske a lelkem mélyén az kiabálta, hogy a teremtő tehet minderről. Hiszen, ha Isten békét akar, miért halt meg a nővérem?

Ismét a telefonomért nyúltam, feloldottam az Iphone kijelzőjét, bámultam az alkalmazások képét, elvesztem a színes fényekben. A galéria tele van a közös képeinkkel. Szomorkásabb napjaimon reménykedve nyitom meg, és pörgetek végig rajta. Mindig sírással küszködöm, és a végére vad zokogásban török ki. Ahogy néztem a tenyeremben pihenő mobilt, rájöttem, hogy már így is túlságosan ég a szemem, nem kell a ráadás, ezért lezártam, visszadugva a zsebembe. Helyette a templomkert felé indultam.

Styles, meg kell küzdened a félelmeddel! Lépd túl magad! Ne velem törődj, hanem magaddal! Bár nekem is jó lesz, de hidd el… ez szükséges ahhoz, hogy elfogadhasd magad! Győzd le a félelmed!

Asher szavai keringtek bennem, úgy csapódtak az elmémhez, mintha ringlispílből szórnák felém. A halántékomra szorítottam a kezem, el akartam nyomni, de szüntelen visszhangzottak bennem. A múltamból felbukkanó mondatok nem voltak kedvesek számomra, és hánytam Ashertől, aki mai napig visszatért péntek esténként… de… de egyvalamiben igaza volt: le kellett győznöm a félelmem. Reszkető ujjaim a kapura fontam, majd benyitottam. A kis, kitaposott ösvényen lassan sétáltam a templomig. Háromfokos lépcső vezetett fel a hatalmas, boltíves bejárathoz, a széttolt rácskapuhoz, ami mögött ovális alakú faajtó magasodott. Megtorpantam a sötétben, a fénycsóva vége előtt, ami egészen a lépcső aljáig nyúlt. Felemeltem a jobb lábamat, köröztem vele a levegőben, tétlen voltam. Aztán… óvatosan a macskaköves útra helyeztem, és elkezdtem előre tolni. Mikor a fény megérintette a cipőmet, büszke voltam, hogy képes voltam idáig eljutni. Mire felértem, már több elszántság volt bennem, mint egy maximalista emberben. Először halkan, majd erélyesebben kopogtattam, és mikor nem érkezett válasz, meglöktem az ajtót, ami nyikorogva adta meg magát, és finoman beléptem a szent helyiségbe. Gyertyafény és a templomokhoz tartozó jellegzetes, kissé dohos, de azért különleges illat lopta magát a tüdőmbe. Végigsétáltam a két padsor között leterített vörös, kikopott szőnyegen, és megálltam az oltár előtt. Senkit sem láttam. Lehunytam a szemem, hogy egy percre kiélvezzem a csendet, és mikor újra felnéztem, megláttam a fiút. Rövidre nyírt, világosbarna haja, aranyos kis arca és pisze orra volt. Fekete keretes szemüveget viselt. Egy seprűt és egy szemétlapátot tartott a kezében. Pár évvel lehetett idősebb nálam.

– Itt dolgozol? – kérdeztem. A fiú csak bólintott. Miért nem szólal meg? – tűnődtem. Közelebb sétáltam hozzá, de ő felemelte a lapátot, és ellenségesen nézett rám. Az oltár felé intett, aztán vissza a bejárt melletti szenteltvízhez. Hogy az… Visszasiettem, óvatosan belemártottam a hűs vízbe az ujjaim (aminek egyébként semmi értelme, de nem akartam sötétnek tűnni), és keresztet vetettem. Az ismeretlen srác hálásan biccentett.

– Nem unod itt? – kérdeztem, körülnézve a hatalmas, tágas térben. A fiú nem válaszolt, csupán megingatta a fejét. Elegem lett, hogy félvállról vesz, így hagytam, hogy tovább csinálja a semmitmondó munkáját, és letérdeltem az oltár elé, hogy elmondjam az imát. Ezúttal sikerült. A csönd és a hely varázsa megtette a hatását, de a fájdalom még így is szívbemarkoló erővel érkezett. Elsírtam magam. Mikor meghallotta a szipogásom, beledermedt a munkába. Rögtön abbahagyta a tevékenykedést, tüstént felém fordult. A seprű kicsúszott az ujjai közül, és a padlón koppant.

– Mi bánt? – kérdezte teljesen közömbös hangon, de a szemében láttam az érdeklődést.

– A nővérem pár napja meghalt – nyögtem ki. Az eset óta mindig nehezemre esett róla beszélni. Rendszerint sebes léptekben érkezett a kín, a felülírhatatlan fájdalom, a szorítás, ami célba vette a szívemet és a torkomat.

– Sajnálom – suttogta, majd lehajolt, hogy felemelje a seprűt. Tovább folytatta a munkáját, és a továbbiakban tudomást sem vett rólam.

 Azon az éjjelen megtört bennem valami. Otthon lelkesen meséltem el anyának, hogy a templom feloldozást jelent számomra. Reggel álmosollyal az arcomon mentem haza, és tévhitbe ringattam a szüleim. Ki akartam szabadulni otthonról, és ez volt az egyetlen járható út, ami biztosította számomra ezt a csekély vágyat. Minden este újra és újra meglátogattam a templomot, elmondtam a megszokott imát. Tudtam, hogy valójában nem a helyhez kötődöm. Tudtam, hogy nem Istenhez megyek, hanem a fiúhoz, aki ott takarít. Harmadik este elárulta a nevét. Hihetetlen nagy előrehaladásnak éreztem a dolgot, és másnap reggel olyan széles, őszinte vigyorral lépkedtem hazafelé, hogy madarat lehetett volna fogatni velem, talán még az sem szimbolizálta volna, mennyire boldog és önfeledt voltam. A tizennegyedik nap volt a fordulópont. Louis abbahagyta a munkát, a szokottnál korábban, mivel aznap éjjelre kevesebb feladattal látták el, és lekucorodott mellém az első padsorba. A vállunk összeért. A szokottnál erősebben kalapált a szívem és izzadt a testem. Ráadásul a szám is kiszáradt, csúnyán cserben is hagyott! Louis egy idő után a vállamra hajtotta a fejét; meglepett a mozdulata, de hagytam neki. Órákig maradtunk így. Reggel az első harangszóra ébredtünk, és arra eszméltünk, hogy az ajtók kinyílnak és emberek tódulnak be. Hát, persze, vasárnap van! – emlékeztettem magam. Aznap búcsúzás nélkül léptem le, és ő sem nézett utánam. Kicsit fájt, de hamar túltettem magam rajta. Megtanultam a fájdalmat elnyomni – nagy rutinom volt benne. Következő este nem takarított a templomban, valami öreg faszi volt helyette, akinek már a képétől is undorodtam. Valami Bill. Másnap szintén. Harmadnap dettó. Kezdtem beijedni, és egyre jobban visszasüllyedtem a gyászba, mikor negyedik nap ismét észrevettem, ahogy serényen söpröget.

– Louis? – kiáltottam, és a hangomból kicsendült az egyértelmű csodálkozás. – Miért nem voltál a hét elején? – kérdeztem. Megrázta a fejét.

– Nem érdekes – felelte. – Csak a rendőrségen jártam. Ahhoz, hogy ne csukjanak le, itt kell lerónom a büntetésem, de heti három napot el kell töltenem bent, egy sötét szobában, hülye orvosok között… Én nem vagyok beteg, csak… csak fontosak számomra a szeretteim, Harry. Annyira, hogy képes voltam élelmet lopni nekik – szűrte a fogai között, egész suttogósra fogva a hangját. Láttam, hogy a szeme elfojtott könnyektől lesz üveges, de én még mindig ott ragadtam le, hogy életében először ejtette ki a nevemet, olyan gyöngéden, mintha számítanék neki. Talán így van? 

***

U.i.: Na meg hálával tartozom az On My Mind csapatának! Köszönöm, hogy bevettetek, hogy jelen lehetek, és boldog vagyok, hogy részese lehetek a blognak. <33 Kedves Olvasóim! Most hozzátok szólok! Mivel elég sok történetet vezetek, ezért elengedhetetlen az, hogy érezzem, érdeklődtök irántuk, ezért, ha tetszett ez az első fejezet, mint bevezető, kérlek, hagyjatok nyomot! Köszönöm! Sam xXx <333 Hajni, neked mi a véleményed???? <3 Remélem, megleptelek!!!! :D Puszi.