Something Great - 14. fejezet

Az időjárás ma kegyes volt hozzánk. Kisütött a nap és felszárította a korábbi esőzések nyomait. Néhol még lehetett látni egy–egy víztócsa elhalványuló árnyékát, de a téli hónapokhoz képest enyhének mondhattuk az időt. Ezért, és a Csütörtök este kedvéért – amikor majd Niallék átjönnek –, közös megegyezés alapján úgy döntöttünk Louisval, hogy szokásomhoz híven bevásárolni megyek, ahová ő is elkísérhet. Szegényre egyébként is kevés figyelmet fordítottam, túlságosan lekötöttek a mindennapok. A tanulás, munka és az ügyintézés ördögi körében éltem, mindeközben Louis próbált nem láb alatt lenni. Az a néhány elkapkodott perc, amikor épp a gyógytornászhoz vittem vagy a pszichológusához, nem volt elég átható beszélgetésekre, csak a felszínes tiszteletkörökre. A közös életünket másképp képzeltem el, így nem szégyelltem a váratlanul adódó alkalmakat megragadni, és programot szervezni. A beígért utazásokból kellene élményeket gyűjtenie, de sosem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz kézben tartani a dolgokat, hiába figyelmeztettek a szüleim.

– Tessék a saláta – tette Louis a bevásárlókosárba a szerzeményét. A hangja kizökkentett a szószos polc előtti hezitálásomból. Imádtam a ketchupot. Kifejezetten megvolt a kedvenc márkám, amiben a lehető legjobban kiérződött a zamatos paradicsom íze, és mivel sültburgonyát terveztem estére, kellett a szósz, de döntésképtelen voltam az árát illetően. Apró örömszerzés magamnak, vagy néhány megspórolt penny. Végül egy olcsóbb terméket dobtam a kosárba, majd közösen indultunk tovább a következő osztályra.

– Vennél még vajat? Az elfogyott, én meg hozok valami nassolni valót estére – néztem a listát elgondolkodva, aminek szinte minden tételét beszereztük már. Szerencsére, mivel a lábaim kezdtek megfájdulni a járkálásban. Néha azt kívántam bár Louis is panaszkodna róluk egy hosszabb nap után.

– Itt hagyom a kocsit. Találkozunk öt perc múlva.

Louis bólintott, és befordult a hűtött sorba, utána rögtön sebes léptekkel egy másik férfi. Őrült módjára vette be a kanyart, és nézelődés helyett mereven tartotta a tekintetét az előtte haladón. Volt valami hátborzongatóan gyanús a viselkedésében, amitől a védelmező ösztöneim csillapíthatatlanul szirénáztak. A férfi egyértelműen Louis után koslatott, hiszen bevásárló kocsi sem volt nála, amikor pedig megfogta a kerekesszék karfáját, zsigerekig ható harag öntött el. 

– Louis...

Utánuk rohantam.

– Louis?! – állt elé a férfi. Az arcán döbbenet és bizonytalanság tükröződött, akár az őt fürkésző kékszeműén, aki észlelve az érkezésemet, tőlem várt támogatást a tolakodó idegennel szemben.

– Segíthetek? – kérdezte tartózkodón, de meleg mosollyal.

A férfi felegyenesedett, és barna szemeivel bocsánatkérően pillantott rá, amivel aztán engem is kitüntetett.

– Sajnálom. Összekevertelek valakivel… – szabadkozott kimérten.

– Gondolja? – szólaltam meg végre.

Egy idegen magabiztosan követett egy rokkant fiút, szinte futott utána, ráadásul a nevén szólította. Ezek után kétkedve fogadtam a megállapítását, de a srác, aki hátulról sokkal idősebbnek tűnt, sajnálatomra bólintott.

– Azt hittem, hogy az unokatestvérem. Kezdtem megijedni, mert vele a múlthéten találkoztam, és kiváló egészségnek örvendett. Már bocsánat...

Louis hónapokon át tartó, minden kitartását felemésztő kemény munkája veszett el ebben a pillanatban. A fickó egyetlen mondattal tiporta össze az önérzetét, és ebből ő semmit nem vett észre. Minden szimpátiám iránta egy csettintéssel elsuhant. A meleg barna szemek ellenére taplóval volt dolgunk. Végre elengedte, azután a drága órájára pillantott és egy biccentéssel faképnél hagyott minket.

– A vaj... –  adta át Lou közömbösen az ölében tartott élelmiszert.

– Hahó, tesó! – csörtetett be Zayn az ajtón a szőkével. Mindketten egy–egy nejlontáskát cipeltek, melyekben a hangokból ítélve kukorica, chips, meg egyebek tartózkodtak – egyenlőre tisztes távolságból a feketétől, és persze tőlünk –, bár Niall mintha jobban küszködött volna a saját terhével.

– Nála van a sör. Cipekedhet, amiért hagyta egy majomnak, hogy beelőzzön a piros lámpánál – érkezett a magyarázat még a kérdésem megfogalmazás előtt.

– Már mondtam neked, hogy nem volt más választásom. Elénk vágott! – védekezett Niall indulatosan, és ezt a kezében tartott táskák földhöz vágásával sem mulasztotta nyomatékosítani. Persze nem teljes erőbedobással cselekedett, nehogy összetörjön valamit, és így csak egy szemforgatást kapott Zayntől. – Mit tehettem volna? Leszorítom?!

– Például…

Niall valamit érthetetlenül morgott, de egy mondaton belül biztosan előfordult a fasztalicska és Zayn neve.

– Mindegy. Hol van Louis? – folytatta Zayn a kabátjával való vacakolás közben.

– A nappaliban vár. De finoman! Nemrég lett vége a Titanicnak.

– Nem értem minek nézitek meg. Utána folyton zaklatott.

 Igaza volt, ugyanis mindegy hányszor játszottuk le, Louis állandóan elsírta magát rajta. Ettől függetlenül újra és újra látni akarta.

– A kedvence – feleltem egyszerűen. – De a meccs miatt már nagyon izgatott.

Z halványan elmosolyodott a bajsza alatt. Ebbe a mosolyba a szeretetét rejtette bele a gúny helyett, amitől azonnal elérzékenyültem, főleg, amikor kivette a kezemben szorongatott plédet, és befelé vette az irányt. Tudta, hogy Louisnak szánom, mert sokszor jönnek rá váratlan hidegrázások.

– De sietős…

– Csak nem akarja lekésni a kezdést – rántotta meg a vállát Ni. Zayn lerugdosott cipőjét szépen egymás mellé igazította a lábával, aztán felnyalábolta a széthagyott szatyrokat. – A kocsiban végig ezzel nyaggatott. Sajnálnám Louist, ha nem tudnám mennyire megszállott lett ő is.

Szerettük közösen nézni a focit, de mi ketten Niall–el nem tanúsítottunk akkora lelkesedést, mint a haverunk.  Aztán az egyik közös tévézésnél, amikor valaki át akarta kapcsolni a szünetben a csatornát a fekete pisiszünete alatt, Louis ránk kiabált. Nem kifejezés mennyire oda volt érte azóta is.

Ezért maradt ránk a kukorica sütögetés, de hamarosan csatlakoztunk a pároshoz, akik már hipnotizált zombi módjára nézték a bemelegítést. Louis burritóba csavarva Zayn jóvoltából – mivel ő mindig így takargatta be –, mellette szorosan a fekete. Niall kinyúlt a kicsi kanapén, és lustán pislogott a képernyőre, én meg a másik fotelbe vackoltam volna magam, ha nem kapom el Louis kérlelő pillantását.

– Hazz! Nem ülsz ide?

– Nyugi, cica. Harry nagy segge most nem fér be közénk. De az én testem a te kis párnád – Karolta át a fekete vigyorogva, aztán szégyentelenül rám kacsintott. Sportot űzött a féltékenységem kicsikarásából. Szándékosan játszott az idegeimmel, egyszerűen szórakoztatta. De ma nem hagytam magam rászedni. Ha hazamentek, úgy is első dolgom lesz Louhoz bújni.

Az fotelba hajtogatva az első szünetig bírtam. Fájt mindenem, és fenyegetett az elalvás veszélye – a fejem folyamatosan előre billegett, mert a képszakadás előtt mindig magamhoz tértem –, ezért úgy döntöttem, hogy felfrissítem magam a konyhában, mielőtt rám fogják, hogy elsumákolom a programot.

– Megnézem a levest és iszok egy kólát.

– Nemár! Amikor itt a sör?! – visított fel Zayn, aztán az ölébe vette a gépemet. Furcsálltam a szórakozottságát, de az erőtartalékaimat be kellett osztanom, és Zayn pillanatnyi elmebajának diagnosztizálására nem használhattam fel egy kicsit sem.

– Veled megyek! – jelentkezett Niall.

– Neked hozzak valamit, Lou?

– Köszönöm, elég a víz – mosolygott fel rám egy napsugár ragyogásával, amitől a szívem dalra fakadt a mellkasomban. Talán két hete Hétfőn láttam utoljára ilyennek, amikor az ebédszünetemben a gyógytornászhoz vittem, és kiderült, hogy elmarad egy órám, ezért ott tudtam maradni a foglalkozáson, utána pedig fagyizni is elmentünk.

Megfogtam a kezét, és leheletnyi csókot hagytam rajta, még több érzelmet kreálva a tettemmel abba a mosolyba.

– Azonnal jövök.

– Egyébként mi ez a furcsa rituálé köztetek? – nézett ránk Niall félrebillentett fejjel. Louis egyetlen gyors mozdulattal az ölébe rejtette a kezét, szemeit pedig szégyenlősen lesütötte a kérdő pillantás elől. Tudtam, hogy semmi jónak elrontója nem akart lenni Ni, de néha visszafoghatná szabadszájú énjét, tekintettel a szégyenlős Louisra.

Nekem már fel sem tűnt a mozdulatban rejlő különcség. Lou szereti, és ez nekem bőven elég indok arra, hogy megtegyem.

– De most komolyan…

 Idő közben a konyhába értünk, és a haverom még mindig a témán lovagolt. Sajnos tudtam, ha nem kap rá elfogadható választ, bumerángszindrómában fog szenvedni hetekig, vagyis közénk dobja újra és újra a kérdését, míg választ nem ad valaki.

– Csak egy kézcsók volt – feleltem közömbösen. Mostanában véges volt a türelmem. Nemrég Louisra is ráförmedtem egy apróság miatt, és még most is szégyelltem magam.

– De folyton ezt csináljátok.

– És?!

– Louis tud csókolózni? – Olyan természetességgel kérdezett rá az óvnivaló magánügyre, mint a legutóbbi focimeccs végeredményére. Még jó, hogy a leves kóstolása közben nem küldtem le a kanalat is a torkomon meglepetésemben.

– Ez maradjon az ő dolga.

– Szóval nem. Miért nem mutatod meg neki? Szerintem díjazná.

Háttal álltam, ezért nem láttam, de biztos voltam benne, most perverz mosollyal vonogatja fel a szemöldökét.

– Szerintem meg ne üsd bele az orrod! – pirítottam rá a vállam fölött összeszűkült szemekkel.

Niall kézmosáshoz hasonló mozdulatokat tett, aztán kipécézett magának egy almát az asztalról.

– Arra gondoltam, hogy Kedden elmehetnénk moziba, utána meg sétálnánk egyet az állatkertbe vagy valami. Olyan rég mozdultatok ki. Louisnak is tetszene… – győzködött Niall az elutasító arckifejezésem láttán.

– Talán a jövőhónapban… Még ki kell fizetnem a gyógytornászt, és legalább egyszer vásárolnom… – vallottam be tarkóvakarászás és padlófixírozás közepette. A szégyen miatt kerültem a pillantását. Igyekeztem mindent megtenni, de nehéz volt két embert, a kocsit és a házat fenntartani mindössze egy fizetésből. Pontos beosztást kellett vezetnem, mire akartam költeni, és ritkaságszámba ment, ha az előrejelzés szerint maradt némi plusz pénz.

Niall ujjai az asztallapon zongoráztak, a bőröm perzseléséből ítélve sejtettem milyen rosszallóan méreget. Ezek szerint emlékezett az ígéretére, csakhogy én a világ legtermészetellenesebb dolgának tartottam, hogy pénzt kérjek a barátaimtól…

– Miért nem szóltál? – kirázott a hideg a hangjából áradó rosszallástól. Dülledt szemekkel és hadonászva adtam a tudtára, jobb lenne, ha visszavenne a hangerőből. Nem tudtam, hogy a meccs és Zayn mennyire foglalja le Lout. A legutolsó esetben vonnám be őt az anyagi problémákba.

– Nektek is van életetek – feleltem indulatosan suttogva.

– De megegyeztünk!

– Mond, ha a helyemben lennél, lenne képed elém állni és azt mondani, kéne néhány font kajára, meg villanyszámlára?!

– Hát a szüleid?

– Előbb harapnám le az egyik ujjamat. Amikor közöltem velük, hogy hazahozom Louist, közös megegyezés alapján úgy döntöttünk nem kérünk egymásból.

– Akkor engedd meg, hogy bevásároljak helyetted! Így nem kell kérned. Beszéljük meg, ki mit fizet... Akár állhatnám én a tornászt, Zayn meg a bevásárlást. Mindegy melyiket, csak csináljuk úgy, hogy jusson időd magadra is! Még nem bírsz el egy ilyen terhet egyedül! Szinte egy egész családot tartasz el, és ahhoz rengeteg energiára van szükséged, főleg, hogy Louis különleges bánásmódot igényel!

– Ezt ne…

– Attól, hogy nem beszélünk róla, még így van. Lassítanod kell vagy belerokkansz!

Egy darabig ellenálltam, de végül sikerült a padlóra küldeniük Niall szavainak. Sosem szedtem listába miről mondtam le, máskülönben az ebből fakadó keserűség legyőz. Így a küzdelem tovább mozgatott. Ha nem lett volna az akarat, biztosan feladtam volna sokkal hamarabb.

Lerogytam a Nivel szemben álló székre, és fáradtan megdörzsöltem a homlokomat. Amint tudomást szerzett a testem, hogy pihenhet, erőtlennek éreztem, míg az agyamat tompának.

– Szarul nézel ki… – jegyezte meg Niall sajnálkozóan. – Zayn mondta, hogy Hétfőn bealudtál az előadáson… – Megforgattam a szemem. Persze, hogy a fekete nem bírja tartani a száját.

– Csak… Fáradt vagyok kicsit…

– Kicsit? – emelte fel világos szemöldökeit. – Olyan vagy, mint egy robot – Próbálta elviccelni a dolgot, de nekem annyira sem futotta, hogy elmosolyodjak rajta. A korábbi szavai lavinát indítottak el bennem. A panaszkodás már régóta nem az én asztalom, és épp ez a baj. Igenis elő akart hozakodni velük a lelkem, hátha felszabadul.

– Hát… Azt például sosem gondoltam, hogy olyan leszek, aki az akciós szórólapokat bújja, és kivágja a hátoldalán található kuponokat – nevettem fel minden vidámság nélkül. – De muszáj… Próbálok spórolni, és Louist is erre tanítani, aki annyira rendes. Mindenben segít nekem, amit ő is meg tud csinálni, de ez kevés. Most télen talán még nem, de mi lesz, ha például növésnek indul fű? Alig érem utol magam így is. Reggel meló, aztán suli, és valamikor tanulnom is kéne, miközben még vár rám a takarítás egy része, de már este van, és tudatosul bennem, hogy Louisval alig beszéltem aznap. Sakkoznom kell a fizetésemmel a hónap végén, a szüleim pedig hozzám sem szólnak. Nem akartam kérni tőlük, csak beszélni velük, de nem érdeklem őket, és ez az egész… néha annyira nehéz… – szipogtam, mire egy zsebkendő kúszott a látóterembe, amit Niall nyújtott nekem. Hálásan fogadtam el, és vettem használatba. – Most meg itt bőgök, mint egy szerencsétlen – az orrfújásomba belefektettem minden keserűségemet. – Louis erről nem tudhat. Van elég baja, nem kell még ezen is aggódnia…

– Legközelebb ne várd meg a bajt. Mondtam korábban is, hogy segítünk…

– El akartam kerülni ezt a megoldást. Becsületességre neveltek és tisztességtelennek éreztem, hogy csak a semmiért elfogadjam a pénzeteket. Barátok vagyunk, de ti is megdolgoztok ugyan úgy a fizetésetekért. Nem várhatom el, hogy ránk költsétek.

– Engem pedig arra neveltek, hogy a barátaimon önzetlenül segítsek. Elfeledkezel róla, hogy Louis a mi barátunk is. Szóval mi a helyzet a lomos szobátokkal?

– Hogy jön az ide? – értetlenkedtem.

– Ha van egy szabad szobád, szeretném kibérelni – rántott vállat egyszerűen. – Épp most gondolkodom, hogy kertes házba költözök – jegyezte meg szórakozottan.

Tulajdonképp akadt üres szobánk másik is, mivel az enyém elhagyatottan árválkodik, amióta Louis hazajött. Először csak azért maradtam nála, hogy vigyázzak rá esténként, míg elalszik, de én is bealudtam mellette, aztán már pizsipartikat tartottunk nála, amíg végérvényesen ott nem maradtam. Nialléknak viszont nem kellett tudniuk, hogy együtt alszunk Louisval, kiforgatnák a szavainkat.

– Ezt megbeszélem Louval…

– Természetesen takarítanék, mosnék, kivenném a részem a házimunkából, és a lakbért is fizetném normálisan.

Majdnem megint elpityeredtem, hiszen amit ajánlott, az hatalmas segítség lenne.

– És Louis sem lenne egyedül annyit.

Ez volt az utolsó kártya, ami részemről mindent vitt.

– Megbeszéljük… – mosolyogtam rá már felszabadultabban.

Bátorítóan megveregette a vállamat.

– Feltűnően sokáig vagyunk távol. A végén még féltékeny lesz rám a herceged – A beszólásért megérdemelt volna egy fülest, de a korábbi tettével kiérdemelte a sérthetetlenséget és a legönzetlenebb barát díját is bezsebelhette.

Az ajtóból ráláttam Louis és Zayn szorosan egymás mellé kucorodott alakjára. A meccset egyikük sem nézte, helyette enyhén előregörnyedve sumákoltak. Levert a víz, ha arra gondoltam, hogy hallották a beszélgetésünket.

– Mit csináltok? – kérdeztem ártatlanul.

Louis olyan hirtelen egyenesedett ki, és húzódott el a másik közeléből, hogy majdnem leesett a kanapéról. Felvont szemöldökkel, csodálkozva néztem rájuk, de Lou paradicsomvörös arcára nem találtam magyarázatot. Zayn csak nevetett, és lehajtotta az ölében tartott laptop tetejét.

– Barangoltunk a neten. Kíváncsi voltam milyen filmek lesznek este – rántott vállat, majd újra a tévére függesztette tekintetét, de nem kerülte el a figyelmemet a jelentőségteljes pillantás, amit a mostanra magában vigyorgó szőkével váltott.