Something Great - 8. fejezet

Sziasztok! :)

Köszönöm az előző részhez a kommenteket, meg az oldalmegjelenítéseket. :) Örülök, hogy ennyien itt vagytok. Annyira hálás vagyok nektek! :))

Kis csúszással ugyan, de megérkeztem a 8. résszel :P  Hihetetlen, hogy már itt tartunk. Persze inkább nekem, mert őszintén nem gondoltam, hogy ennyi részt tudok belőle írni. Ezúttal lesz egy jó kis szemszögváltásunk. Neee, ne örüljetek, mert egy teljesen másik szereplő kap most kicsivel több figyelmet.

Jó Szórakozást!

~ Amy

Joan

– Nem. Sajnálom anya, de ma nem érek rá – sóhajtottam gondterhelten, mire a vonal túlsó végén egy pillanatra félbeszakadt anyukám könnyed csacsogása.

– Oh… El is felejtettem, hogy dolgozol. Ne haragudj kicsim – fogott bele azonnal a bocsánatkérések hadába.

– Semmi baj, bár valójában szabadnapot vettem ki – magyaráztam, miközben a táskámba készítettem az igazolványomat.

– Akkor ezek szerint elígérkeztél.

Magam előtt láttam, ahogy sokat sejtető szemöldökhúzogatás mellett bárgyú vigyorra húzza a száját.

– Ez a Harry egy valóságos úriember! Nagyon jól bánik veled. Ha akartál volna, sem találsz magadnak jobb párt – örvendezett, mire egy kelletlen ciccentés hagyta el a számat.

Amit mondott csak részben volt igaz. Azt nem tudta, hogy a kapcsolatunk nem mindig felhőtlen, hiába az általa dédelgetett álomkép. Neki nem mondtam el a leejtőket, amiken leszáguldottunk, majd nagy nehezen visszaküzdöttük magunkat a kiinduló pontra, csak azért, hogy aztán megint a gödör alján kössünk ki.

– Nem. Ami azt illeti, más dolgom van, de este lehet hogy átmegyek – feleltem kurtán. – Most viszont rohanok, mert késésben vagyok – folytattam, miközben magamra rángattam a bőrkabátomat, az enyhe kinti szél miatt.

– Rendben, de hívj előtte!

– Természetesen. Puszi mindenkinek – azzal letettem a telefont, mert nem tudtam egy kézzel felnyomni a kilincset, és elfordítani a kulcsot, hogy bezárjam a Harryvel közös otthonom ajtaját, talán most utoljára.

Ennek a napnak egyenlőre kilátástalan volt a vége. Fejben már összeraktam a mondandóm minden részletét, mégis bennem rekedt a szó, és csak egy halvány „Sziasztokra” futotta, amikor beléptem a fehér szobába. Őszintén elmondhattam, hogy gyűlöltem ide járni a kiállhatatlan kép miatt, ami alig egy hét leforgása alatt a tudatomba égett.

A műszer és kanóctenger közepén – amelyek számomra alig mondtak valamit –, feküdt Louis, mellette ott virrasztott Harry, csupán árnyéka régi önmagának. Izmos háta megtörten görnyedt előre, vállai leestek, a szemei alatt legalább két táska húzódott, alattuk pedig olyan sötét karikák, amilyen csak egy kiadós orrtörésből származhat. A bőre is lassan átvette a fal színét. Szégyeneszemre próbáltam a lehető legritkábban látogatni, mert csak egy rosszabb dolog volt az elkerülhetetlenre való várakozásnál, méghozzá az, hogy végignézzem Harry széthullását.

Niall elköszönt tőlünk és mivel a kedvesem szótlan maradt, így kénytelen voltam én beszélgetést kezdeményezni.

– Hogy van? – tudakoltam Louist pásztázva.

Tudtam, hogy Harry fukar lesz a társalgást illetően, de bármilyen lehetőség jobb volt, mint némaságba zárkózva figyelni az előttünk fekvő haláltusáját.

– Leesett a vérnyomása, de kapott rá gyógyszert az infúzióba – válaszolta fásultan, mintha egy betanult verset kellene felmondania.

A combjára simítottam a kezemet, és az oldalának dőltem. Ölelésre és egymás kölcsönös megnyugtatására vágytam, de még csak felém sem pillantott. Fáradt volt. Ez abból is látszott, hogy túl sokáig meredt a tekintete egyetlen pontra. Hosszakat is pislantott, de mindig erőt vett magán, felnyitotta a szemeit, és ugyan azt figyelte: Louist. Ez még jobban megerősítette a fejemben régóta keringő feltevésemet. Itt volt az ideje, hogy kiterítsem a kártyáimat.

– Látom, hogy fáradt vagy. Miért nem mész és pihensz egy keveset? – próbálkoztam reménytelenül. Elutasító fejrázást kaptam.

Tudomásul vettem a makacsságát. Egyébként sem azért jöttem, hogy tovább pesztráljam. Válaszokra vágytam, a teljes igazságot pedig csak ügyes fondorlatokkal tudtam megszerezni. 

– Had kérdezzek valamit – kezdtem bele komoly hangon, mire bólintott. Akármilyen mélyen fogok is ezekkel a szavakkal a lelkébe tiporni, muszáj volt megtennem. – Ha meg tudnád gyógyítani úgy, hogy helyet cserélsz vele, megtennéd?

Egész éjjel ezen a pillanaton gondolkodtam, hogyan tudnám tőle megkérdezni a lehető leglényegretörőbben, mit érez Louis iránt. Lehetőleg anélkül, hogy fenyegetve érezze magát. Legbelül régóta tudtam, hogy amit művel, az nem csak szimpla emberség.

– Egészséges lenne?

Nehezen léptem tovább a hangjából kihallatszódó reménykedés felett.

– Igen, kivéve téged...

– Gondolkodás nélkül.

Nem hallotta. Biztosan nem hallotta, de az utolsó szál is elszakadt, ami összetartott minket. Már előre tudtam, hogy így lesz, csak épp arra nem voltam felkészülve, hogy habozás nélkül lök el magától. Nekünk többé nem volt jövőnk. Egyedül a múlt maradt, amit minél előbb szerettem volna lezárni.

– Jól van – préseltem ki magamból egy könnyednek tűnő választ. Régen azonnal kiszúrta volna a hangom remegését, most meg sem rezzent. – Mit ettél ma? – tértem át egy hétköznapibb témára. Nem akartam tovább húzni az időt.

– Niall hozott nekem egy kávét – válaszolta kissé sértődötten, mint egy nagy gyerek, aki már elég felnőttnek érzi magát ahhoz, hogy egyedül gondoskodjon a szükségleteiről.

– Az nem ennivaló. Ha kimész a büfébe, már az is pihenésnek számít – simogattam meg a hátát. Ez egy olyan mozdulat volt, amit mindig is szerettem neki csinálni, sajnos erről is le kellett mondanom mostantól. – Itt maradok és vigyázok rá – biztosítottam a lehető legnagyobb határozottsággal.

– Öt perc.

– Tíz – emeltem meg a tétet, mivel nekem több időre volt szükségem.

– Rendben – engedett meglepően könnyen, majd Louishoz sétált és kezet csókolt neki. Az ajkai olyan gyengéden és szeretően érintették a szinte átlátszó bőrt, mintha a legtörékenyebb üvegdíszt érintené. Ezután én is kaptam egy csókot a fejemre, amit egyszerűen nem tudtam semmivel sem viszonozni, mert a hangom egész biztos cserben hagyott volna..

Harry hezitált még, így kénytelen voltam összeszedni magam annyira, hogy végleg elküldjem.

– Tíz perc – mondtam el egy levegővétellel, és kicsordultak az első könnycseppek. Szerencsére ő ezt nem láthatta a lelógó hajam matt, valamint már régen az ajtó közelében téblábolt. Hallottam ahogy kimegy, így az ajkaim közül felszökött egy reszketeg sóhaj. Nagy levegőt vettem, és megtöröltem a szememet, majd átültem Harry helyére. Nem volt sok időm, így nem szabadott hagynom, hogy kárba vesszen belőle akár egyetlen másodperc is, mert Harry biztosan be fogja tartani az időkorlátot.

Óvatosan Louis kezéért nyúltam, amin még ott maszatolódott Harry csókjának nyoma.

– Szia, Joan vagyok – kezdtem, de nyomban elakadtam. Innen még visszafordulhatok, ha együtt tudok élni az önzőség által kreált bűntudat nyomasztó érzésével. – Az lesz a legjobb, ha az elején kezdem – motyogtam. – Tudod, amikor Harryt megismertem, oda sem mertem menni hozzá, ezért napokig csak bámultam. Reménykedtem benne, hogy egyszer csak észreveszi az érdeklődésemet, de nem így történt – adagoltam komótosan a történteket, közben pedig hagytam, hogy magukkal ragadjanak az emlékek. – A barátnőim elcipeltek egy fociedzésére és ott megtörtént. Észrevett, randira hívott, aztán szépen egymásba habarodtunk – mosolyogtam szomorkásan. – Mielőtt összeköltöztünk, elmondta nekem, hogy… hogy ő a másik nemhez is ugyan úgy vonzódik, szóval csak akkor egyezzek bele a komolyabb kapcsolatba, ha ettől nem viszolygok. És én... Azt mondtam neki, hogy nem zavar – nyögtem ki keservesen. – Ha láttad volna, mennyire megkönnyebbült, mennyire boldoggá tettem azzal, hogy kimondtam, nem bánt… Pedig de. Még mennyire, hogy bántott. És én hazudtam neki. Rögtön az első komolyabb dologgal kapcsolatban. Csakhogy emberek vagyunk. Tökéletlenek, nem igaz? – Tulajdonképp a kérdéssel megvádoltam. Jogtalanul, hiszen azon kívül, hogy a világon volt, nem tehetett semmiről. Nem ő beszélte rá Harryt, hogy szeressen belé. Ez a göndör saját döntése volt.

– Annyira örültem, hiszen nem túlzok, ha azt mondom, az enyém lett a kampusz legjobb pasija. Ha tudnád hányan irigykedtek rám. Szerettem őt. Nincs még egy ilyen fiú. Végtelenül kedves, odaadó, sokkal erkölcsösebb, mint a mai fiatalság többsége. Még a szüleim is szemet hunytak a mássága fölött, csak mert látták mennyire szeret és jól bánik velem. De tudod mit vettem észre? – kérdeztem elkeseredetten – Hogy én képtelen vagyok túllépni azon. Állandóan azt lestem, mikor fordul meg egy srác után, miközben a lányok miatt is ugyan úgy aggódhattam.

Csak az idő múlásával kezdtem megnyugodni, mert rájöttem, nincs mitől félnem. De aztán, mégis ott ért utol a sors, ahol nem számítottam rá. Egy kórház folyosóján – most először néztem a békés arcra. – Nem sejtettem, hogy már abban a hajnalban elveszítettem, amikor egy ismeretlen fiú miatt sírta el magát a konyhában. Talán már akkor is éreztem, hogy Harryt nem nekem szánta a sors, csak én kapaszkodtam belé tíz körömmel.

Szívmonitor csíkja alacsonyan felívelt, majd túl sok szünetet hagyva, egy nagyobbat kilengett, ahogy az apró szív küzdött.

– Azon az éjjel, amikor buliba ment Niallel és Zaynnel, nem kellett volna elengednem. Tisztán emlékszem rá, hogy megkérdezte – biztos nem baj–e, ha elmegy –, de én azt akartam, hogy jól érezze magát. Azután kezdődtek a maratoni veszekedések, mert rendszeresen eljárt, de hiába kérdezgettem, soha nem mondta el merre. Hazudott, és ez borított ki a legjobban. Tudtam, hogy van valakije, aztán bemutatott téged. Először azt hittem a rokona vagy, annyira bensőségesen kezelt, végül elmesélte a történetet, és úgy éreztem nincs nála jobb ember a földön. Arany szíve van – mosolyogtam. – Megbocsájtottam neki, hisz így minden cselekedete értelmét nyerte. Volt egy olyan időszak, amikor azt hittem, minden megváltozik, mert hirtelen a jó irányba fordultunk, de ahogy egyre többször jöttem el én is ide, rá kellett jönnöm, hogy valójában ez nem így van, mert láttam mennyire fontos vagy neki. Neked döbbenetesen rövid idő alatt képes volt megnyílni és az érzéseibe beavatni. Először azt gondoltam megváltozott, aztán amikor én kérdeztem hasonlókról, és jóval kurtább válaszokat kaptam, rájöttem, hogy ez a fajta megnyílás kizárólag neked szól – még most is fájt ebbe belegondolnom. – A kapcsolatunk megromlott. Ezt bárki megmondhatja. Először hitegettem magam, de figyeltem az egykori szerelmemet, és láttam rajta mennyire gyengéd hozzád. Rosszul lettem ettől. Amikor a szemébe néztem, szeretetet láttam, de ha rád pillantott, akkor határtalan rajongást, óvást, néma ígéretek és el nem hangzott vallomások ezreit. Nem mutattam ki, de dühös voltam rád – simogattam meg a csontos ujjakat, amikre ráhullott egy könnycsepp.

– Amikor a meccs közepén egy héttel ezelőtt elrohant… tudom, ez a legalávalóbb dolog a világon, de azt kívántam, bár megtörténne. Azt reméltem, hogy elmentél, és ezért hívnak a kórházból, mert akkor Harry ismét az enyém lesz. Aztán bejöttem ide, és azért okoltalak, amiért még nem keltél fel. Harry annyira összetört, hogy őszintén megijedtem. Rájöttem, hogy hiba volt minden. Tényleg megcsalt engem. Azóta, hogy te idekerültél, őt elvesztettem. Hiába mondanám meg neki szemtől szemben, nem látná be, pedig így van. Veled csalt meg, anélkül, hogy tudta volna – kézfejemmel megtöröltem a szemem, csupa fekete foltot kreálva rá az elkenődött sminkem miatt.  – Az a baj, hogy mindenkit szeretni akar, csak még arra nem jött rá, hogy márpedig ez lehetetlen – folytak könnyeim, immár megállíthatatlanul. – Tudom, hogy ezt nem épp most kellene megtennem, elvégre Harrynek így is elég nehéz, de képtelen vagyok tovább nézni a szenvedését. Nekem ez már így is sok, nem bírnék a szemébe nézni, ha te… – felszipogtam. – Azt akarom, hogy végre belássa, a szerelmet nem bennem, hanem másvalakiben kell keresnie – néztem rá jelentőségteljesen. – Szóval egy feltétellel hagyom őt itt neked... Ha megígéred, hogy vigyázol rá. Igazi kincs. Nagyon fontos vagy neki, és egész biztosan beleroppanna, ha elveszítene. Szeret téged. Arra vár, hogy abbahagyd végre ezt az ijesztő játékot – motyogtam. Már én is ismertem a szívmonitort annyira, hogy tudjam, amit mutat, az egyáltalán nem normális. Hiába minden esketés, innen már nincs visszaút számára.

– Ég veled Louis – csókoltam homlokon búcsúzóul.

Kezét a hasára fektettem, ami irreálisan lapos volt, majd megpaskoltam, és hátat fordítva neki, kiléptem a kórteremből, ahová soha többé nem tettem be a lábam.

– Susan – szólítottam meg a pult mögött üldögélő nőt. Az felkapta a fejét, készen arra, hogy a szolgálatomra legyen, az arcomon folyó könnyektől azonban aggódva nézett mögém.

– Jól van, ne aggódj. Egy szívességet szeretnék kérni...

Susan méregetett. A karjaiba vont, ahová én hálásan simultam bele.

– Sajnálom... Nagyon nemes tett volt – suttogta Susan.

– Kérlek, mond meg Harrynek, hogy elköltözöm, de ne jöjjön utánam, mert nem akarok vele találkozni. Abból jó nem sülhet ki. Csak magát emésztené.

– Biztos? – kérdezte kétkedve, mikor elváltunk egymástól.

– Igen.