– Aztán jó legyél nekem Louis! Holnap
sajnos nem jövök, mivel lesz egy vizsgám, de utána mindenképp meglátogatlak
ezzel a tökkelütöttel együtt – rúgott bele Zany annak a széknek a lábába,
amelyiken Niall ücsörgött.
– Észnél legyél! – korholta meg a szőke,
és helyet cserélt az önfeledten vigyorgó barátunkkal, aki így az ajtó mellett
tipródva késztette igyekezetre.
Vidám volt a hangulat, holott
mindannyian tudtuk, ez csupán látszat. Úgy beszéltünk Louisval, mintha ébren
lenne. Mintha ő is kivenné a részét csevegéseinkből, és úgy viselkedtünk,
mintha tudnánk, a legközelebbi viszontlátásnál ő köszönt minket először. A
valóság azonban nem volt ennyire kegyes, mert akárhányszor itt hagytuk, a
következő viszontlátás ugyan azzal a látvánnyal fogadott.
– Sajnálom, de én sem tudok jönni –
bökte ki Niall. – Az unokatesómnak betöltötte a tizennyolcat, szóval meg van
hívva az egész család. Kész perpatvar lesz, és már előre rettegek a
nagynénémtől, mert imádja, ha beégetheti a fiatalabb korosztályt – vakargatta
meg gondterhelten a homlokát. – Azért félreteszek egy szeletet a tortából, ha
gondolod... – ettől a kijelentéstől kihagyott a légzésem, Zayn pedig diszkréten
lesütötte a tekintetét. Niall felkapta a hátizsákját, és elmormogott egy
köszönést az orra alatt. Fájt belegondolnom, hogy a kedves gesztusok
egyenértékűek az üres ígéretekkel.
Igyekeztem elszeparálni magam arra az
időre, míg újfent rendelkezem a külvilág befogadására alkalmas erővel, de
estére a fáradság legyűrni látszott. Joan alig egy óra múlva hazaér, ami egyet
jelentett az én lassan elérkező indulásommal is. Hálás voltam a fiúknak, amiért
rendszeresen velem jöttek, ugyanakkor tudták – anélkül, hogy egyetlen szóval
megemlítettem volna valaha –, szeretnék egyedül is lenni Louisval, így
tapintatosan, mindig egy órával hamarabb távoztak. A további a füllentéseikkel
már egyenesen leköteleztek. Igaz, hogy nem bárokban ütjük agyon az időt vagy
közös tanulással, de legalább együtt vagyunk, ami elvesz egy keveset a hazugság
súlyából.
– Holnap találkozunk – szorította meg
Zayn a vállamat, mielőtt a szőke haverunk után eredt.
A jókedv a többiekkel együtt távozott.
Egy darabig az ablaküvegnek verődő esőt figyeltem, és némaságba burkolózva
tűnődtem milyen lehetne Louis oldalán sétálni odakint. Megráztam a fejem.
Veszélyes játékot űztem azzal, hogy különböző életszerű helyzeteket alkottam
kettőnknek.
– Ó, nem tudtam, hogy itt vagy... –
motyogta Susan bocsánatkérő hangon. Komótosan sétált az egyetlen szekrényhez a
teremben egy nagyobb tál társaságában. Addig fel sem tűnt, hogy időközben
többen lettünk. – A reluxa el volt húzva. Azt hittem a barátaiddal mentél.
– Majd inkább később visszajövök –
hagyta meg, miután megszabadult a terhétől. – Nyugodtan végezd a dolgod.
– Nos, fürdetéshez készülök.
– Fürdetés? – kérdeztem vissza
meglepetten, és konstatáltam a tál tartalmát. Törölközőket és fürdető szert
találtam.
– Tudod, ilyenkor is ügyelni kell a
tisztaságra, mert a baktériumok ugyan úgy a bőrre kerülnek, nem is beszélve a
rengeteg elhalt hámsejtről – magyarázta okító stílusban, ahogy legalább egy
tucat papírtörlőt halmozott az ágy végébe. Ezután vizet engedett, amibe
beletette ez egyik törölközőt ázni, valamint a kukát is közelebb húzta.
– Akkor tényleg nem zavarok tovább... –
válaszoltam beletörődően, de még kezet csókoltam Louisnak, mielőtt mára
elengedem.
– Nem akarsz maradni?
– Erkölcstelen lenne... – vonakodtam.
– Ezt általában a családtagok szokták
csinálni, de mivel neki csak te vagy, így gondoltam szeretnéd – felelte. –
Szeretnéd? – nyújtotta felém a törülközőt.
Magam sem tudtam pontosan a választ,
ezért bizonytalanul méregettem a nedvességtől elsötétült frottír anyagot.
Tétováztam, végül mégis érte nyúltam.
– Hogyan csináljam?
– Segítek – mosolygott rám az ápoló
kedvesen. – Az arcával kezdjük. Töröld át alaposan, de vigyázz nehogy
ledörzsöld vagy leáztasd a hegeket.
Körültekintően Louis homlokához
érintettem az anyagot, és a korábbi utasításokat követve óvatosan áttöröltem az
arcát.
– Azért ennyire nem kell finomkodni.
Bátrabban!
– Nem akarom felsérteni a bőrét –
magyarázkodtam szerényen.
– Hogy megy az iskola? – fogott bele
kisvártatva némi gondtalan fecsegésbe a nővér.
– Remekül. Az összes vizsgám sikerült.
– Ez nagyszerű! – örvendezett. – Most
fordítsuk meg. A hátával kezdjük. Merítsd meg a törölközőt, de alaposan csavard
ki. Vigyázz, nehogy a matrac vizes legyen, mert felfázhat vagy kipállhat a
bőre, ha észrevétlen marad. Tegyél mellé papírtörlőt a biztonság kedvéért.
Tettem, amit mondott.
– Mi újság a barátnőddel? – folytatta.
A kezem megdermedt a mozdulatban.
– Jól van – feleltem mereven. – Ha
minden igaz, hamarosan kinéz egy előléptetés a számára – Nem akartam
udvariatlannak tűnni, de a bonyolult magánéletemről kívántam a legkevésbé
társalogni vele, akármilyen szoros volt a kapcsolatuk.
– Nem gondoltál arra, hogy elmondod
neki, miért nem vagy otthon? – hangzott el egy ártatlannak szánt kérdés.
– Nem vagyok biztos benne, hogy jól
fogadná – vallottam be feszengve a legnagyobb visszatartó erőként szolgáló
tényt.
– Miből gondolod? Az is lehet, hogy
megértené. Segítene és támogatna.
– Talán. De nem merek kockáztatni.
Szeretem őt, és félek, hogy rosszul végződne.
– Nem tudhatod, amíg meg nem próbálod .
Ha igazán szeret, biztosan megérti.
Újra megfordítottuk Louist, és ezúttal a
mellkasát mostam át, de előtte Susannel óvatosan átbújtattuk a karjain a
kórházi pizsamát. Őszintén rossz volt őt így látni. Teljesen magatehetetlennek,
mint valami rongybaba.
– Szerintem próbáld meg. A barátaid is
jól fogadták, sőt, azóta itt lebzselnek. Mondjuk van aki kimondottan örül,
amiért többször viszontláthatja a szőkét – nevetett derűsen Susan.
Eközben Louis végtagjai következtek
sorra. A soványsága miatt minden csontját éreztem a bőre alatt, de a
gyógytornásznak köszönhetően – aki rendszeresen átmozgatta az izmait –, nem
sorvadt el teljesen.
– Lehet hogy megpróbálom – adtam meg
magam, mire Susan egy győztes mosolyt villantott felém.
Időközben majdnem végeztünk, már csak
egy dolog volt hátra.
– A többit, ha nem baj rád hagyom.
Valahogy túl… intimnek vélem – még a fülem hegye is belepirult a gondolatra,
hogy nekem kelljen Louist megfürdetni… ott.
– Semmi gond kedves. Köszönöm a
segítséget – hálálkodott az ápolónő egy rafinált mosollyal az arcán.
Joan izgatottan nézelődött ki a forgalom
ritmusát felvevő fekete jármű ablakain keresztül. Néha megajándékozott egy
szerelmes pillantással, majd széles mosollyal az arcán fordult ismét a nyüzsgő
utcakép felé. A rádióból valami romantikus szám szűrődött ki halkan, kellemes
háttérzajt biztosítva, így az egész jelenet lehetett volna akár egy nyáltól
csöpögős idilli kép. A kellemes hangulat azonban nem fog soká tartani, ezzel
teljes mértékben tisztában voltam. Ha tudta volna hová megyünk, biztosan nem.
Annyit árultam el neki tegnap este, hogy szeretném együtt tölteni a mai napot,
és elvinni valamerre, így minden akadékoskodás nélkül azonnal belegyezett. Csak
az egy órás készülődésére nem számítottam. Legalább hússzor kikérte a
véleményemet az összeállításáról, hogy megfelel–e a rá váró körülményekhez. Nem
akartam rögtön lelombozni, ezért minden variációt a férfi etikett íratlan
szabályainak sablonos szövege szerint dicsértem. Sajnos ezzel rengeteg percet
elvesztegettem a látogatási időből, de Joannak elsőre amúgy sem lenne kellemes
órákig Louisval időzni.
Útközben megejtettem a virágost is, ahol
az eladó tudta mit fogok vásárolni, hiszen minden Csütörtökön ugyanazért tértem
be. Egy széles mosollyal adta át az előre megkötött csokrot. Visszatérve a járó
motorral zümmögő terepjáróhoz, Joan szélesen elmosolyodott. Az arcára kiült az
erőltetett meglepettség, valamint az öröm keveréke, és már hálálkodásra
nyitotta a száját, de az ő ajtaja helyett a mögötte lévőt nyitottam ki. Mikor
óvatosan a hátsó ülésre fektettem a növényeket, értetlenség és zavar suhant át
rajta, amit végül a bosszankodás váltott fel.
– Elárulnád hogy mégis hová megyünk? –
kérdezte cseppet sem türelmesen. Szúrósan méregetett a melle előtt összefont
karokkal, ezzel pedig a békés hangulat pillanatok alatt tovaszállt.
– Szeretném, ha megismerkednél
valakivel, aki nagyon sokat jelent számomra – feleltem egyszerűen, rá sem
pillantva, mert nem akartam látni a csalódottságot a szemében. Inkább
eljátszottam, hogy jelen pillanatban minden figyelmemet leköti a vezetés.
Sajnálatomra azonban nem úsztam meg a barátnőm indulatait. Tökéletesen éreztem
ahogy vészjóslóan forrtak a felszín alatt.
– Most be fogsz mutatni a szeretődnek
vagy mi? – emelte fel egy oktávval magasabbra a hangját, hogy kiérezzem rajta
mennyire sérti a szituáció.
Megrovó tekintettel meredtem rá.
A barátnőm teljes testével az ajtó
irányába fordulva folytatta a duzzogás. A hallgatásával büntetett, amikor
azonban lekanyarodtam a kórháznál, láttam rajta, hogy a fejében listázott
ötletei egyszerre vesznek el.
– Megjöttünk – biztosítottam róla, hogy
nem viccből álltam be a parkolóba.
Lovagiasságomat nézeteltérésünk ellenére
is megőriztem. Segítettem neki kiszállni a kocsiból, és miután a virágokat is
magamhoz vettem, nekiindultunk a számomra elvéthetetlen útnak. Végig
célirányosan haladtam, Joan ellenben egy rémült kisállatnak tűnt. Látszott
rajta, hogy nem igazán találja a helyét. Talán még mindig reménykedett a
viccben, ezért megfogtam a kezét, és bátorítóan megszorítottam.
– Harry! – kiáltotta jókedvűen Susan
ügyeletes társnőjével, Dorissal egyszerre, amint kiszúrtak minket. – Ha jól
tudom te vagy Joan – nyújtotta barátságosan a kezét. – Már nagyon sokat
hallottam rólad.
Egy pillanatra megrémültem, hogy Susan
mindent kitálal, de megkönnyebbülésemre semmi ilyesmi nem történt, csupán
mihamarabb az utunkra bocsájtott.
Ismerős csend, ismerős gépzajok.
– Szia! – üdvözöltem Louist örömmel
telve, majd nyomban a vázához siettem kicserélni a virágokat. Joan az ajtóból
meredt Louisra, és nem úgy tűnt, mint aki egyhamar önmagától megmozdulna.
Kíváncsi voltam, mi jár a fejében, de ahelyett hogy rákérdeztem volna, egy
másik széket húztam az enyém mellé.
– Gyere ide – nyújtottam a megszeppent
szépség felé a jobbomat, amit ő vonakodva, de elfogadott. Jómagam is
elhelyezkedtem, majd Louis apró kezét az enyémbe fogva és beszívtam az illatát.
– Örülök, hogy látlak. Képzeld, a
tegnappal ellentétben ma verőfényesen süt a nap. Zaynnek sikerült a vizsgája,
de azt üzeni, hogy a gratulációt később is elfogadja. Niall még nem
jelentkezett. Attól tartok, hogy világgá ment a rokonok miatt – kuncogtam
halkan.
Sokkal másabb volt, mint a srácokkal.
Már mindannyian megszoktuk a hangos beszédet Louisval, ezért az a légkör
merőben különbözött a mostanitól. Furcsa volt úgy beszélgetni vele, hogy
mindeközben valaki kidülledt szemekkel figyeli az összes rezdülésem, de csak
azért is fesztelennek kellett lennem.
– A látogatásom egy kicsit
különlegesebb, mint az eddigiek. Szeretném neked bemutatni a barátnőmet, akiről
már meséltem.
A várakozó pillantásomat Joan
értetlenkedve viszonozta.
– Joan – szólítottam meg, hogy ne csak
testben legyen mellettem.
– Őhm… Joan Spade vagyok – intett
kényelmetlenül.
– Ne így – ráztam meg a fejem. –
Cseréljünk helyet – Joan engedelmesen átvette a székemet, majd a kezébe
csúsztattam Louisét. Majdnem egyformák voltak, az enyémhez képest viszont
mindkettő kicsi és szeretgetni való.
– Most mit csináljak? – súgta nekem
halkan, mintha Louis megneszelhetné az ügyetlenkedését.
– Köszönj neki.
– Szóval, Joan Spade vagyok. Te pedig… –
nézett rám kérdőn.
– Louis – feleltem gyengéden.
– Örvendek.
Joan a gépeket szemlélte, amik életben
tartották a beteget, és cseppet sem leplezte viszolygását. Elengedte
Louist, majd kérdőn fordult felém.
– Ki ő?
Kelletlenül ráncoltam a homlokomat, de
belekezdtem a jól ismert történetbe, melynek annyi fültanúja volt már. Joan
egyszer sem szólt közbe, mindvégig engem figyelt, mikor pedig elhallgattam,
nagy levegőt vett.
– Szóval én vagyok az utolsó, aki ezt
megtudja? – kérdezte számonkérően.
Bólintottam. Igaz, a szüleim sem tudták,
de őket nem is biztos, hogy beavatnám.
Hitetlenkedő ciccegés hagyta el a dús
ajkakat.
– Tudod, nem is az fáj, hogy hazudoztál,
hanem hogy én tudom meg utoljára az igazat.
– Nem haragszol? – kérdeztem kételkedve.
– Persze, hogy nem. Szerintem csodás
dolgot teszel, csak azt nem tudom, mire volt jó a sok hajcihő.
– Azt hittem, elítélsz majd – vallottam
be félénken.
– Ugyan Harry. Kicsit furcsa, de ezzel
csak újfent bebizonyítottad számomra milyen remek ember vagy, hatalmas szívvel
megáldva.
A vívódásom ideje alatt éveket
öregedhettem, mert a megkönnyebbülés szinte elevenebbé és erőteljesebbé tett .
Hálásan csókoltam meg az ismerős arcot, aztán az ajkaira is átsiklottam, de
hamar elváltam tőle, mert kellemetlen érzés töltött el, amiért Louis előtt
ilyet tettem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése