Something Great - 11. fejezet

Huhh. Nem bírom ki. Holnap után vizsga, és konkrétan már a hátam közepére sem kívánom a nyüves egyenleteket, meg eredménykimutatásokat, a mérlegszámításokról már ne is beszéljünk, mert menten rosszul leszek.

Szóval, úgy döntöttem, megajándékozlak titeket egy résszel, és elárulom, hogy a TTD- ben is készülök egy kis meglepetéssel, azonban arra szigorúan csak a jövőhéten kerülhet sor. De akkor mindenképp, hiszen már csak az utolsó rész fele hiányzik a háromból ;) 

Remélem nektek szebb lesz a hétvégétek. Péntek 13, már előre rettegek...

Jó szórakozást! :)

~ Amy

Niall lézerkardja lecsapott a vállamra. Bosszúsan összehúztam a szemöldökömet. Jobban kellett koncentrálnom, ha nem akartam fűbe harapni. Száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és a taszítás erejét használva a falnak löktem. Akkora erővel csapódott a lemezborítású pillérnek, hogy egy pillanatra megbénult. A fejünk fölött lézernyalábok cikáztak el, ahogy csapataink a másik kárára küzdöttek a győzelemért, ezzel százakat gyilkolva le. Valahonnan fájdalmas kiáltás hangzott fel, de ennyiből nem tudtam megállapítani kinek az embere vív élet–halál harcot. Az én feladatom Niall kiiktatása volt. Ha neki vége, akkor nyertesként vonulhatok le a csatatérről.

Ellenőriztem az erő tartalékaimat, sajnálatomra azonban már csak a fele állt rendelkezésemre. Okosan kellett beosztanom a maradékot. Kifújtam az eddig benntartott levegőmet, és azt a luxust is megengedtem magamnak, hogy pislantsak egyet, ugyanis ellenfelem, hiába szuszogott dühödten, még most sem érezte jól magát annyira ahhoz, hogy visszatámadjon.

Lendületet vettem, és ugrottam. Néhány suhintás, egyenesen a bordái közé. Ezúttal nincs menekvés számára. Hogy a végjáték még drámaibb legyen, felhagytam az állatias szabdalással, és fojtogatni kezdtem. Ellenfelem a torkát markolászva kapálózott lábaival a levegőben, de nem tudott szabadulni. Vége.

Egy önelégült mosoly terült el arcomon, ám ekkor, áldozatom kiszabadult a szorításomból, és a földre esett. Nem a kimúlás miatt, hanem, hogy onnan egy ügyes ugrással egyenesen nekem dobja kardját.

A szemeim kikerekedtek, de hiába próbáltam menekülni, összeestem a padlón.

Az osztott képernyő alsó felén a kameraállás távolodni kezdett, miközben szégyenemet közszemlére téve egy egyre erősödő szöveg villant fel: YOU ARE DEAD

Ajkaim penge vékonnyá préselődtek, és orrcimpáim az átlagosnál jóval szélesebbre tágultak a lehetetlenül mély belégzésemnek köszönhetően. A szobában a győztest hirdető fanfárok hangja zendült, dicsőítve az egyes számú játékost.

Elnyújtva a pillanatban rejlő gyilkos vágyat, lassan fordultam Niall felé. Nem mert rám nézi. Behúzott nyakkal pislogott a tévé képernyőjére, miközben felkészült, hogy a következő kör már rá vár, élesben.

– Elegem van! Nem játszok tovább! – dobtam a kontrollert a párnákra, majd a düh nehézkes lépteivel a konyha irányába masíroztam.

– Ne csináld már, Hazz! – vetődött a lábam után Ni, a szőnyegen kiterülve. – Játszunk egy visszavágót! – nyafogta egy ötéves hangján.

– Látod az állást?! – fordultam meg, hogy rámutathassak a képernyőre – Tizenhét–null. Tizenhét... – Null... – szótagoltam sziszegve, a kezemmel erősen gesztikulálva. – Esküszöm, te ezen élsz egész nap.

– Ez nem igaz! – háborodott fel.

– Harry, ne dörgöld Niall orra alá a függőségét. Niall, hagyd a göndört sikerélményekhez jutni – szólalt fel a kanapén nyújtózkodó jó atyánk, hasán a laptoppal, amit lustán nyomogatott, míg szabad kezével chipset tömött a szájába.

– Ne szólj bele! – kiáltottunk rá egyszerre, ám életszemléletétől várhatóan vállat rándított a felé is karját nyújtogató feszültségnek.

– Egyfolytában veszekedtek. Kezd unalmassá válni – magyarázta két kattintás között.

– Van egy ötletem. Játssz te vele – Lökte felé Niall a fehér vezérlőt.

Zayn nézegette a szőnyeg szálaitól nehezen sikló szerkezetet, majd olyan jóízűen nevetett fel, amibe még a számítógép is beleremegett.

– Őt még én is legyőzném – A szájára tapasztotta a tenyereit, hogy elejét vegye a takarni való, őszinte megjegyzésnek, de túl késő volt. Szúrós szemmel meredtem rájuk, majd hátat fordítva, végleg elköteleztem magam a bánat desszertem mellett. Alig telt bele egy percbe, már többen voltunk a meghívottak számánál a fagyasztó féltve őrzött gyermeke körül. Csakhogy, nekem nem állt szándékomban megosztani senkivel a csokoládés jégkrémet. Ennek a kanalazását direkt a lelombozó magányos estéimre tartogattam, mint amilyennek ennek is kellett volna lennie.

– Hagyjatok! – emeltem a számba az első, teraszosan megművelt hegyoldalra emlékeztető falatomat.

– Ne csináld ezt, Harry! Nem te tehetsz arról, hogy a szőke egy kocka. Ez eddig is köztudott volt – próbálta Zayn elviccelni a dolgot.

– Hé! – Niall nem először kérte ki magának az amúgy totál jogos sértést.

– Ma még a szokásosnál is elviselhetetlenebb vagy – csóválta meg a fejét fekete barátom, miközben levágta magát a legközelebb eső székre.

Az olcsó műanyag kanálra felfodrozódott egy újabb falat, amit dühösen tömtem magamba. Megint eljutottunk erre a pontra. Sajnáljuk Harryt. Próbáljuk jobb kedvre deríteni. Tereljük el a figyelmét, még mielőtt kétszáz kilós lesz.

– Legalább beszéljünk róla – kérte Niall, míg észrevétlenül a fiókhoz somfordált, hogy elcsenjen egy másik kanalat. Elé csúsztattam az egész doboz jégkrémet. Elment az étvágyam.

– Megmondtam, hogy nincs miről beszélni. Senkije sem vagyunk egymásnak Louisval, így nem kell tudnunk a másikról semmit – Amint szóba került ez a kegyetlenül kínos téma, el akartam előle menekülni. Mintha egy mágnes lettem volna. Összeférhetetlen vagyok ugyan azzal a pólussal. Ki akartam menni a másik szobába, de Zaynnek még idejében sikerült a csuklómra fonni az ujjait.

– Túl régóta megy ez. Még azt sem tudod hogy van? – nézett kérdőn a szemeimbe, de én nem akartam látni az övéit, melyek aggodalommal teltek meg irántam.

– Dehogynem. Mindig kapok egy e–mailt, hogy ennél az orvosnál volt, ilyen vizsgálatot végeztek rajta, amolyan kezelést kapott, de engem már nem érdekel. Örülök, hogy felébredt, és részben egészséges. Remélem így is szép élete lesz – téptem ki magam a szorításából.

Persze. Cseppet sem izgat, csak a párnahuzataimat már könnyekkel mostam.

– Futni megyek. Ha akartok, maradhattok – hagytam meg nekik, míg kényelmesebb ruhát kerestem. Magamhoz vettem a fülhallgatómat, majd rákerestem egy stressz űző válogatásra. Nincs is szebb dolog, mint futással tölteni a Szombat estét.

Mielőtt a sötétségbe hanyatt feküdtem volna, hogy megszámoljam az aznap esti nyájat, ölemben a laptoppal a közösségi oldalakat ellenőriztem, ahol hivatalos vagyok. Az e–mailek ma is utoljára maradtak. Tőlük féltem a legjobban. Rejtett kis bombák voltak számomra, melyeket azért kapok, hogy a segítségükkel minden este a béka segge alá küldjenek. De amíg képtelen voltam a továbblépésre, csak a morzsákat eszegethetem a földről.

Hiányzott Louis. Tagadhatatlanul. Az elhatárolódásom, a teljes közömbösség kimutatása az őt érintő témával kapcsolatban, mind egy tökéletesen megírt színjáték, melyet szánakozó közönségemnek szántam. Még három nap, és eltelik két hét. Minden perc, amit nélküle töltök, kínkeserves.

Sóhajtva vettem tudomásul kilátástalan helyzetemet, majd felkészülve az elkerülhetetlenre, megnyitottam a sötét tónussal megszínezett olvasatlan értekezetet.

Csalódottságomra nem tértek ki semmi érdekesre, csupán a tényeket taglalták szárazon. De legalább jól volt, legalábbis erre engedett következtetni a rengeteg vizsgálat negatív eredménye. Figyelmemet egy ebben a pillanatban beérkező értesítés terelte el. Kíváncsiságomtól űzve irányítottam a kurzort a megfelelő helyzetbe.

Ha van egy kevés szabadidőd, bejöhetnél. Beszélned kéne Louisval.

Susan.

Ez a két mondat árválkodott a hófehér háttér előtt.

Nem kellett sokat gondolkodnom. A pillanat heve segített megszülni a válaszomat.

Tiszteletben tartom a kérését.

A telefonom úgy döntött, nem létezik olyan, hogy zavartalan este, de a jajgatása miatt, kénytelen voltam legalább rápillantani, kit utasítok el a fáradságra hivatkozva. A kórház volt.

Gyanakvással vegyes félelem kúszott fel a torkomban, ám Susan kedves, és mindenekelőtt nyugodt hangjára, az idegszálaim visszaváltottak a kényelmesebbik életmódjukba.

– Hiányzol neki – sóhajtott a vonalba.

– Ennyire eseménytelen az éjszakai ügyelet? – incselkedtem vele. Tématerelésből biztosan jelest érdemelnék.

– Komolyan mondtam. Látom rajta – akadékoskodott fojtott hangon, nehogy rajtakapják a munkaidőt elfecsérlő magánbeszélgetésen, ráadásul központi készülék felhasználásával.

– Kérlek, Susan! Ne hagyatkozz megérzésekre – piszkálgattam a terrakotta takaróhuzatból kilógó cérnaszálat. Nem leltem benne kedvem, de segített a koncentrálásban.

– Ígérd meg, hogy legalább megpróbálod – erősködött tovább.

Száz indokot felsorolhatnék, hogy miért tenném meg, azonban százat tudnék velük szemben felállítani. Röhejes voltam a kínlódásommal.

– Talán – dőltem a nagypárnák közé, homlokomra támasztott tenyérrel, mintha ezzel a mozdulattal elejét vehetném a kitörni készülő őrületemnek.

Harry Styles, nem vagy normális. Róttam meg magam sokadjára szófogadatlanságom miatt. Nem kellene látogatási időn kívül láb alatt lennem, sőt, semmilyen időpontban; mégis itt voltam. Ezen a repedezett, fehér padlólapokkal kirakott nyüves folyosón.

Sajnálatomra senki nem mert megállítani, pedig telepatikus módon könyörögtem érte. Leginkább egy vadászhoz hasonlíthattam magam ezekben a pillanatokban, aki leteszi a csapdát, majd a saját lábát használja fel tesztelésre.

– Nem hiszek a szememnek! – önmagam ijesztegetésére felhasznált gondolataim közül ismerős hang rángatott ki, aztán Susan teste nekem csapódott. Megpróbáltam viszonozni az ölelését, ám újabb zavaromra rájöttem, nem is ölelt, hanem a meglepetés erejét kihasználva tolt az ismerős helység felé.

– Egyedül is menni fog – siránkoztam. – Szükségem van egy percre – folytattam síri hangon.

Louis reakciója kiszámíthatatlan volt, de az elszántság acéljával felvértezve, már sokkal bátrabbnak és sérthetetlenebbnek éreztem magam. Nem megyek el anélkül, hogy kitálalnék neki. Mondjuk, repülő ágytálak esetében megfontolandó...

Odabent a reluxa elfojtott csaknem minden fényt, a szürke egyik különleges árnyalatára festve a falakat. A monoton zúgást, pittyenések és berregések alapzaját, nyomasztó csend vette át. Mocorgásra lettem figyelmes, ezért megköszörültem a torkom.

– Szia – préseltem ki egy halk szót nehezen megnyíló ajkaim közül, hogy felhívjam magamra a figyelmet.

Louis egy ideig a takaró susogásával válaszolt, majd csillogó, a sötétben ónix szemeit rám emelte. Túl sok volt bennük a keserűség.

– Szia, Harry Styles – hangja akár egy üvegfuvola, mégis érdes. Nyoma sem volt a kezdeti krákogásnak.

Felbátorodtam, amiért csupán a közömbösséget tudtam beazonosítani benne.

– Bejöhetek?

Louis felsóhajtott és a plafonra vándoroltak a feketében játszó szemei.

– Úgy emlékszem, elég világosan adtam a... adtam a... – elhallgatott, és mély levegőt vett. – A... A te... Adtam a te...

– A tudtomra – egészítettem ki a mondandóját. Ezért kiérdemeltem egy lesújtó pillantást.

– A tudtodra – szűrte a fogai között. – Azt hittem világos voltam, vagy ennyire nehéz lenne a... a... – megint dadogva kínlódott. Hangja remegett a bosszankodástól. Megesett rajta a szívem.

– A felfogásod.

Louis szemei szikrákat szórtak, de hallgatott. A zaklatott légzésére vártunk, ami nehezen állt vissza a normálra.

– Tökéletesen világos volt – válaszoltam a lehető legtöbb természetességgel.

– Akkor mi szél... Miért jöttél? – nézett rám vádlón, mintha a legsúlyosabb bűnt követtem volna el ellene.

A beszélgetésünk korántsem zajlott döccenő mentesen. Louis érzelmektől túlfűtötten zúdította a nyakamba minden szavát, én azonban magamat is alaposan meglepve, a higgadtság mintapéldájaként léptem fel előtte.

– Látni akartam, hogy vagy.

– Hogy megoszd velem a jó tanácsaidat? Hát köszönöm, de abból nem kérek – a hangjából sütött az irónia és a megvetés. Nem értettem, hogyan lett belőle ilyen keserű ember, vagy mindig is az volt? Aligha. Senki sem születik annak. Jámboran tűrtem. Hagytam, hogy a vihar kitombolja magát, míg én a közepén kerestem menedéket.

– Hiányoztál.

Louis rám meredt. Látszott rajta, hogy erre nem számított, és most újra azon agyal, milyen szavakkal ostorozzon. A pillanatnyi elbizonytalanodását használtam ki, hogy az én ügyemet is előrébb juttassam. Közelebb férkőztem, amit jól láthatóan ellenzett az állkapcsán ugráló izom.

Az ágya mellett már nem az én székem kapott helyet, hanem a Daphney nevezetű nő által behozott kerekesszék. Öreg barátom a fal mellett sorakozott, alig egy karnyújtásnyira az ágytól. Le akartam ülni, ebben azonban magasra tornyozott, színes könyvek akadályoztak meg.

A számok világa – olvastam föl magamban a címet. Érdeklődve emeltem fel, hogy az alatta lévőre is rácsodálkozhassak. Bevezetés az ABC–be – Louisra pillantottam, ám ő megelőzött. Beharapott alsó ajkakkal nézte a kezemben tartott könyveket. Tudtam, hogy látta az arcomra kiülő döbbenetet.

– Jól gondolod... Az enyémek – préselte ki magából. – Tudod kiknek íródott? – kérdezte sírástól visszafojtott, érces hangon. – A gyerekek ezt első osztályban tanulják. Elsőben – emelte ki keserűen a szót. – Megkaptam a cetlit, amin a nevem szerepelt. Nem láttam rajta mást, csak összekuszálódott vonalakat és hullámokat. Nem találtam bennük az értelmet, ezért megajándékoztak ezekkel – utalt undorodva a még mindig kezemben szorongatott irományokra.

– Louis, ez természetes... – próbáltam megenyhíteni.

– Nem! – kiáltott rám erélyesen. – Elegem van ebből! Kivétel nélkül mindenki ezt mondja. Az amnéziának előfordulhat ilyen fajtája; Csoda, hogy él, még olcsón megúszta; Nem meglepő, sokszor előfordul – idézte gúnyos hangsúllyal hadarva, milyen szavakban részesítették. – De ez nekem egyáltalán nem normális. Úgy érzem,... úgy érzem, megfojt a tudatlanság. Rengeteg szó van, amit hiába próbálok megformázni, egyszerűen képtelen vagyok kimondani. A legegyszerűbb általános dolgokat nem ismerem. Egy nő bejön ide minden áldott nap, és fél órán át képeket mutogat nevezetességekről, személyekről, élethelyzetekről, melyekre folyton ugyan azt válaszolom, hogy nem tudom, mire ő türelmesen elmondja, mit látok. Belefáradtam! – fakadt ki hisztérikusan.

Ezek szerint, elveszíteni mindent, szó szerint mindent, ijesztőbb, mint azt az ember gondolná. Az ölembe vettem a könyves pakkot, és helyet foglaltam. Berögzült mozdulattal nyúltam érte, de elfordult tőlem.

– Ne hagyd el magad.

Ez a silány tanács még számomra sem bírt jelentőséggel.

– Rajta Lou, még előtted az élet – ezúttal hatásosabbat választottam. Louis felkapta a fejét, és zavartan vizslatott. Látszott rajta, hogy gondolatban nem itt jár, aztán megint a düh rendezte át a vonásait.

– Megmondtam, hagyj békén!

– Sajnos ezt nem tehetem. Azt akarom, hogy folytasd. Meséld el, mit érzel, mert tapasztalatból tudom, jót fog tenni. Ha tudnád hányszor panaszkodtam neked... – Emlegettem fel a szomorú múltat.

– Nem vagyok köteles veled beszélni, és nem is fogok! – kiabálta bosszúsan. 

A felhergelése nem volt tervbe véve, de nem moccantam. Álltam a pillantását és vártam.

Louis felfújta magát. Már vártam a következő kirohanást, ám állkapcsát összeszorította, hirtelen mozdulattal kirántotta karjából az infúziót, és az ágy szélére húzta magát.

– Ha te nem mész el, akkor majd én. De mire visszaérek, nem akarlak itt látni! – köpte a szavakat, miközben egyik kezével megtartotta a kerekesszéket. Rossz volt nézni a kínlódását. Felálltam, hogy segítsek neki, mert a karja folyamatosan remegett a terhelés miatt – nyilván még nem volt elég izmos –, de gyilkos pillantásával a helyemre szögezett. – Ne érj hozzám!

Megpróbálta magát átlendíteni az ágyon, mire a várakozásnak megfelelően, feladta a karja a szolgálatot, és összecsuklott. A szög alkalmatlanná vált a mozdulatsor végrehajtására, a szék kicsúszott alóla, ő pedig a földre esett.

A tolókocsi idegesítően csikorgatta végig gumis kerekeit a padlón, aztán a lábamnak ütközött és megállt.

Vannak esetek, amikor az ember ösztönösen megérzi, mit kell tennie. Elfordulni a gyengébbiktől, mert az nem akarja, hogy annak tartsák, de, van amikor meg kell hallani a néma segélykérést.

Szótlanul álltam fel, és guggoltam a törékeny test mellé, aki nekem háttal feküdt elhagyatottan. Az egyik kezemmel megtámasztottam a hátát, a másikkal pedig a lába alá nyúltam, és felemeltem a földről. Halványan még élt bennem Joan emléke, menyire könnyűnek véltem, amikor játékból  végig cipeltem a házban. Louis alig terhelt meg, csupa csont és bőr volt.

– Megütötted magad? – kérdeztem, miután elhelyeztem a székében, amit a lábammal tartottam meg, nehogy megismétlődjön a korábbi eset. Az ágy végéből leemeltem az összehajtogatott plédet, és eligazítottam a csontos lábain. – Lou – szólítottam meg gyengéden. Elé térdeltem, és a kezemet a takaró azon pontjára helyeztem, ahol a térdét feltételeztem. Az ölében pihenő kezeit nézte. Az arcát a szégyen lángrózsás foltjai díszítették, könnyektől csillogó íriszei nem mertek az enyémekkel találkozni.

Óvatosan az álla alá nyúltam, hogy a szemébe tudjak nézni.

– Megértettem a korábbi utasításaidat. Meg is teszem, de előtte had mondjam el, amit már az első napon hogy rám néztél, meg akartam tenni. Magam sem értem miért kezdtelek el rendszeresen látogatni, de azt hiszem, egy idegösszeroppanás széléről húztál vissza. Ezért örökre hálás maradok neked. Soha nem gondoltam volna, de mind a legszebb, és mind a legszomorúbb pillanataimat eközött a négy fal közt éltem meg, melletted. Úgy váltál számomra a legfontosabbá, hogy észre sem vettem. Fogalmam sincs miért. Talán kivetítettem rád a saját elképzeléseimet, talán csak örültem, hogy meghallgattál, mindenesetre végzetes hibaként éltem meg, mert a remény nagyon halvány volt a felépülésedre, és féltem, soha nem lesz esélyem a hangodat hallani, vagy látni, ahogy önerődből mozdulsz. – Elmondani, hogy szeretlek. – De ha újraélhetném azokat a hónapokat, akkor sem változtatnék semmin. Amikor felébredtél, megértettem, hogy ennél szebb dolog már nem történhet az életemben. Valóra vált az álmom; megismerhettelek. Köszönöm – hintettem finom csókot a kezére. – Fél éven át vártam arra, hogy rám nézz, kérlek, ne most takard el előlem a szemeidet – szorítottam meg enyhén az állát. Engedett a nyomásnak, és amikor zöldjeim már a kék tengerben fürödtek, rámosolyogtam. – Rengeteget küzdöttél, és most, hogy élhetsz, nem akarom látni, ahogy tönkretesz a rettegés. Arra kérlek, légy erős még egy kicsit, és meglátod, minden jóra fordul – simogattam meg a puha bőrét.

Hatalmas könnycseppek gurultak le Louis ajkaira, amik vészesen remegtek. Sok dolgot zúdítottam rá, és már kezdtem attól tartani, hogy több időre lesz szüksége, amikor megszólalt.

– Én... Sajnálom! Nem akartalak megbántani, csak... nem akartam, hogy így láss. Annyira szégyellem! – sírta el magát a kezeim közt, mire nyomban magamhoz húztam, amennyire lehetett. Louis görcsös ujjakkal kapaszkodott belém, és fúrta a fejét nyakamba. – Borzasztó ez a szék... Nem akarok ilyen lenni... – hüppögte keserűen.

– Tudom... tudom – csitítottam a hátát simogatva.

– Kijössz velem a kertbe? – kérdezte a vállamból szelíden, amikor a zokogása enyhén csillapodott. – Ott sokkal jobban szeretek lenni.

– Örömmel.

Előhalásztam egy zsebkendőt, és a kezébe adtam.

– Tüntessük el azokat a könnyeket. Lássák, hogy téged semmi, és senki nem győzhet le.

Valóságos tömeg fogadott minket. Érdektelen bámészkodást színleltek, de valójában égető pillantásukkal követték, ahogy kitolom Louist az udvar felé. Közben sikerült elfognom egy a hátam mögött elsuttogott mondatot, mely tulajdonképp egyetlen fontos szót takart:

Visszatért.