Something Great - 9. fejezet

Sziasztok!

Hűűű...

Először is, az elnézéseteket szeretném kérni. Sokat késtem, és ez engem is bosszant, de hamarosan kezdődik a vizsgaszezon, amire kénytelen vagyok készülni. Remélem nem haragszotok.

Köszönöm a sok kommentet, és az oldalmegjelenítéseket. Ahogy elnézem szépen gyűlünk, szóval ezért is hálás vagyok. :)

És akkor itt az új rész. Hát...

Jó Szórakozást!

~ Amy

Megbénultan meredtem Susanra, viszonzásképp ő aggodalmasan rám. Meg akartam nyugtatni, de még magamat sem sikerült.

Joan elment. De miért? Mit tettem? Én azt hittem mi boldogok vagyunk együtt. Azt hittem Ő boldog mellettem. Nyílt a szám, hogy hangot adjak értetlenségemnek, amikor a felismerés úgy vágtázott végig a zsigereimben, mint egy megugrott ménes. Egy hete rá sem néztem, egy önálló gondolatom nem volt, amit meg akartam volna osztani vele. Semmibe vettem. Elege lett a folytonos ígérgetésekből, amiket sosem tartottam be.

– Nekem most… – az átlátszó felület mögött Louis alakjára kaptam a fejemet. Nem hagyhattam itt!. Ám ha nem teszem meg, akkor örökre elveszítem Joant. – Susan, nekem… Joan… – nyögdécseltem, még a gondolataim sem voltak értelmesek. Összeomlott az életem, alig tíz perc alatt. A döntésképtelenség miatt toporogtam. Az egyik oldalon ott volt Louis, aki mellől nem mehettem el, a másikon Joan szerelme várt. – Nekem…

– Menj csak Harry, majd vigyázok rá – tette a karomra Susan a sajátját.

– Köszönöm – hadartam, és a viszontlátásra ígéretet téve gyorsan egy utolsó pillantást vetettem Louisra, mielőtt hazarohantam.

– Joan! – kiáltottam el magam, mielőtt a házba értem. Válasz híján a cipőimmel mit sem törődve rohantam a hálóba. Szerencsére ott rá is találtam a bőröndjét cipzározó fekete hajzuhatagra.

– Menj el kérlek – érkezett tőle nyomban az elutasítás, majd kirántotta az éjjeliszekrény fiókját, hogy annak a tartalmát is egy hátizsákba dobálja.

– Beszéljük meg! – esedeztem mögötte kétségbeesetten.

Joan egy lesajnáló kifejezéssel az arcán fordult velem szembe.

– Mégis mit? Ezen nincs mit megbeszélni Harry, már annyiszor megtettük – nézett rám komolyan.

– Idióta, hálátlan alak vagyok. Nem érdemellek meg, már ez is világos, de szeretlek! Hidd el! – nyújtottam felé a karomat, felajánlva neki ölelésem nyomatékosításképp.

Joan készséggel simult a mellkasomhoz. Ekkor vettem észre, hogy vállai remegnek, és halkan szipog. Adtam egy csókot a feje búbjára, majd ott pihentettem az arcomat, míg ringattam.

– Sajnálom, amiért mindig elvétem ugyanazt a hibát. Sírnod kell előttem ahhoz, hogy belássam, mennyire értékes vagy számomra. Hogy hiába ígérek neked változást, azt képtelen vagyok betartani. Nem akarlak még egyszer így látni – motyogtam, majd az ágy szélére telepedtem, őt pedig az ölembe húztam. Nem engedtem, hogy arcát ismét elrejtse, így azt csókolgattam.

Őszintén szeretni akartam, hiszen ő volt a mindenem, amióta megismertem. Csakis együtt tudtam elképzelni vele az életemet.

– Azért vagy képtelen betartani az ígéreteidet, mert nem vagyok számodra elég fontos. Louis az.

A döbbenetemet kihasználva kicsusszant a karjaimból, és eltolt magától, hogy folytathassa a csomagolását.

– Nem Harry – rázta a fejét lemondóan – Nem szeretsz, legalábbis nem úgy – dobta bele táskájába az egyik drága, szépítő arckrémjét.

A szám is tátva maradt. Ő már ennyire elhatározta volna magát?

– Akkor mond meg, mi az, amit csinálok, mert ezek szerint én már nem tudom. Szeretlek, de te visszautasítod, pedig…

– Nem! – kiabált rám.

A szemeiben a düh villámai szikráztak, amik megbékéltek, és gyengédségbe fordultak, amikor rám talált a kétségeim között.

– Szeretlek, és te is engem, de ez a két érzés, teljesen különbözik egymástól. Az egyik szerelem, a másik kötődés – magyarázta elszomorodva. – Nem akarom, hogy az egész életedet boldogtalanságban éld le. Te szerettél engem. Ebben biztos vagyok, de amióta megismerted Louist… – szóra nyitottam a számat, Joan ujja viszont hamarabb forrasztotta torkomra a mondandómat. – Had fejezzem be. Nem tudom miért, de az egyetlen ember, aki nem tud a szerelmedről, az te magad vagy. Bárki, aki szemtanúja a látogatásaidnak, észreveszi rajtad, de te… vak vagy, miért? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.

A padlódeszkák illesztését tanulmányoztam, míg átrágtam magam a válaszon. Annyira meg akartam találni, mégis elszaladt előlem, amint egy kicsit is utolértem.

Joan finom női tenyere a vállamon bóklászott, majd az államra vándorolt, és maga felé fordított. A meleg barna szemek könnyektől csillogtak, de mosolyogtak rám. Hogy lehet ennyire elnéző? Hogy szerethet azután is, hogy így átvertem… mindkettőnket.

– Nem akarod beleélni magad, igaz?

Szavai akár a legsúlyosabb rendelet, egész lényemet megrázták. Minden, ami valaha élt bennem, elpusztult. A végítélet utolsó csapása egy kedves mosoly formájában érkezett.

– Én… – kezdtem bele tétován. Még magam sem értettem igazán, amit valójában éreztem. Engedélyt kaptam tőle a valódi átgondolásra, így most először nézhettem arra, amit eddig gondosan a szőnyeg alá söpörtem. – Félek – suttogtam gyötrődve. – Nem szerethetek bele. Louis még azt sem tudja, hogy létezem. Valójában én sem ismerem jobban. Csak arra tudok hagyatkozni, amit tapasztaltam mellette, viszont ez kevés Joan, borzasztó kevés! – kezdtem végleg összetörni. A légzésem egyenetlenné vált, és a látásomat is megrontotta a felgyülemlő nedvesség. – Azt akarom, hogy beszéljen! Meg akarom ismerni! Tudni akarom, hogy mikor van a születésnapja, hogy mit kapott a legutolsó karácsonyára! Kíváncsi vagyok rá, hallja–e amit mondok neki, és mit érez valójában, nem csak találgatni a gép által kreált eredményekből. Én... beleőrülök a gondolatba, hogy soha ne lássam! De ha felkelne, hol van rá a garancia, hogy ő is így gondolja?

A keserves könnyeknél nem társult egyéb a kiborulásomhoz. Elmondhatatlanul szégyelltem, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy tegyek ellene. Joan ha lehet, még szélesebben és szerelmesebben elmosolyodott, azután vigasztalón átölelt vékony karjaival.

– Most először nyíltál meg nekem őszintén – suttogta boldogan, majd egy könnyes puszit hintett az arcomra. Nem eresztett el, helyette még szorosabban hozzám bújt, és a hátamat simogatta. – Hidd el, Louis egyszer felkel. Biztosra veszem, hogy meg akar majd ismerni. Ki ne akarna veled barátkozni? – kuncogott fel a szemeit törölgetve. Bármennyire próbálkozott, halottam a hangjában a kételyt, csak azt nem tudtam, ez melyik állításának szól.

– Szeretlek – suttogtam a nyakába bújva. Az ismerős illat, amit belélegeztem megnyugtatott. Alig hittem el, hogy ezután soha többé nem érezhetem és hogy ő hajlandó lemondani rólam, a mással való boldogságomért cserébe.

– Szeretlek – viszonozta ő is.

És valóban. A két szó teljesen máshogy hangzott el a szánkból.

– Akkor, most barátok maradunk?

– Az exek általában nem tartják a kapcsolatot, de mi tehetünk kivételt – nevetett. – Mennem kell.

– Hazavisz…

– Nem. Te most szépen visszamész. Van valaki, akinek sokkal nagyobb szüksége van rád – csókolta meg az államat.

– Ez majd leviszi a lázát – nyomta az injekciós tűt Dr. Conery Louis infúziójába.

Azt állították, hogy mivel le van gyengülve az immunrendszere, sokkal könnyebben kaphat el bármilyen betegséget. Valószínűleg most is ez történt, mert a törékeny kis test forró volt a láztól. Egy órával ezelőtt Susannal és Maryvel hűtőtakarókba csavartuk, ami segített valamennyit, de az orvos ragaszkodott hozzá, hogy gyógyszert is kapjon.

– Harry, tudom, nem kéne ezzel jönnöm, de…

– Köszönöm, hogy beadta a gyógyszert – szakítottam félbe nyomatékosan, mellyel lezártnak tekintettem a beszélgetést.

A doktorral néma szempárbajt vívtunk, de nyilván feltűnt neki a hajthatatlanságom, ezért bólintott, majd magamra hagyott.

Megkönnyebbülten simogattam meg Louis ujjait, hogy biztosítsam arról, minden rendben van. Ez már a negyedik nap volt Joan nélkül. Hiába kutattam, nem leltem meg magamban az elviselhetetlen ürességet, viszont a nyomás, melynek súlya már kínzó mértékben terhelte a vállam, egyre nagyobb volt, hiszen egy életet tartottam a kezemben, mellyel kapcsolatban arra köteleztek, hogy Istent játsszak. Nyomást gyakorolt rám az összes orvos, de képtelenségnek tartottam meghozni a szörnyű döntést. Amikor néha engedtem, hogy a többiek örömüket leljék az unszolásomba, és megadva magamat, kiszellőztettem a fejem, sokszor kaptam el olyan beszélgetésfoszlányokat, amik erről az esetről szóltak. Kemény megjegyzések hagyták el az emberek száját, attól függetlenül, hogy mennyire kapcsolódtak az esethez. Ilyen például a "Soha nem kel fel, fölöslegesen költ rá a kórház." Egy mondat elégnek bizonyult, hogy visszasomfordáljak Louishoz, és kisírjam magam a vállán.

A mai nap is ilyen volt, amikor az étkezőben a szomszédos asztalhoz két orrát fennhordó dilettáns ült le. Egy ideig jól megvoltak, de amikor feljött a szó Louisról, és azt szajkózták: Nem egy vadidegennek kéne döntenie vele kapcsolatban, elvégre kije vagyok én. Az igazi családja valószínűleg nem hagyná szenvedni; bármennyire is akartam figyelmen kívül hagyni, rosszul esett. Mégis az verte ki a biztosítékot, amikor egyikük nyíltan kijelentette, hogy Louis agyhalott, ezért nem tér magához.

Heves mozdulatomtól mind a székem, mind az asztalon megpihenő víz felborult. A beálló csendben csak az padlón tócsába gyűlő folyadék hangja hallatszott. Minden szem rám szegeződött. Még az ételkiadók is megálltak mozdulatukban, engem viszont csak egyetlen szempár kötött le. Ezt észre is vette az illető, és gyorsan elfordult, de még elnézést kérni sem volt képes. Nyilván azt gondolta igaza van, és ezért ha lett volna rá erőm, biztos a falra kenem, legyen akár milyen fontos, diplomás, vagy befolyásos személy.

Senkit nem kellett kérnem, maguktól félreálltak az utamból, miközben kimasíroztam a teremből.

Az emlék nem tett jót. Dr. Conery látogatása miatt még nem volt időm lerendezni magamban, most viszont másra sem vágytam.

– Nincs igazuk, tudod? – mormoltam Louisnak. – Pitty… Pitty… – más válaszra nem is számítottam. – Bár tudnám mi a helyes...  Én csak nem karom, hogy itt hagyj – húztam az arcomhoz a tenyerét, amibe belecsókoltam. – Önzőség, hogy itt tartalak? – Pitty… Pitty… – Még soha nem beszéltünk, de… ezek után félek egyedül maradni. Mi lesz velem nélküled? – Pitty… Pitty… – Ha csak egyszer, legalább egyszer, válaszolnál! – sírtam el magam. – Nem akarom, hogy elmenj…

Még soha életemben nem gondoltam rá, de most valahogy nem volt elég csak a keze. Érezni akartam a közelségét, hogy itt van. Hezitáltam, végül arra jutottam, az sem érdekel, ha észrevesznek. Felültem az ágy szélére, majd óvatosan – nehogy nyomjam valahol, vagy netán megrántsak egy csövet –, elfeküdtem Louis mellé. Egyik kezemmel átkaroltam az oldalát, és magamhoz húztam. Homlokomat a feje búbjának döntöttem, lehunytam a szemem. Kiéleztem érzékeimet, csak arra koncentráltam, hogy befogadjak mindet, ami szavak nélkül Louist Louisvá teszi. Éreztem, hogy teste az enyémhez ér, bőrének melege az enyémet is azzá teszi; mellkasa emelkedését és süllyedését; az illatát, melyet még soha ezelőtt nem tapasztaltam ilyen intenzíven, és selymes haját, ami finoman csiklandozza az orromat. Hallottam a szuszogását, szívének talán egyenletesebb ritmusát,

Aztán felnyitottam a szemem, melyeket rögtön könnyek leptek el. Louis ott volt, de… A szeme csukva, az arca mindenféle érzelmektől mentes, a legszörnyűbb pedig, hogy a testéből kilógó csövek emlékeztettek rá, ha nem lennének, más sem.

 – Rajta Lou, kelj fel, még előtted az egész élet! – suttogtam neki elkeseredetten. – Biztosan van olyan, akinek hiányzol. Gondolj rájuk, nem teheted ezt velük – könyörögtem neki. Az arcára simítottam a kezem, és a sajátomhoz húztam. – Megértem, hogy elfáradtál, de kérlek, ne kényszeríts! Én ezt nem tudom megtenni, sajnálom. A te életed, így egyedül neked van jogod hozzá, hogy mikor mondasz le róla. Tudom, hogy már most sem menne segítség nélkül, de amíg a szíved dobog, addig én reménykedem.

Egy hosszú csókot adtam a halántékára, de képtelen voltam elszakadni tőle, mert már tudtam, hogy ez amolyan elköszönés volt a részemről. Vele akartam maradni. Olyan nagy kérés ez?

Fejemet a párnára hajtva a csodálatos arcot simogattam, míg szemeim le nem csukódtak. Az agyam tiltakozott, de a testem érezte, hogy vízszintesbe került, s képtelen voltam harcolni az álom ellen, amit már oly rég óta megvontam magamtól.

Éktelen sipolás, csipogás, vijjogás, minden, amit az ember el tud képzelni, mint fülsüketítő zajt. A hatalmas káoszból kiszűrődött egy nem oda illő hang is, a fojtott köhögés és öklendezés hangja. A testem már előbb mozdult, mint, hogy valóban éber állapotba kerüljtem Mellettem az ágyon kétrét görnyedve egy apró alak küszködött.

Louis.

Nem hittem a szememnek. Egy pillanat alatt éber lettem.

– Segítség! – kiabáltam torkom szakadtából, a tenyerem pedig nyomban megtalálta a nővérhívót.

Három ember szinte abban a pillanatban feltépte az ajtót. Mindenki az öklendező Louishoz rohant, kivéve egyet, Susant, aki engem próbált lesegíteni az ágyról. Ezzel mindössze egyetlen baj volt, mégpedig, hogy annyira lesokkolt a mellettem fulladozó, hogy képtelen voltam az átlag világra koncentrálni. Mégis a következő pillanatban a székemen találtam magam, és amikor körbepillantottam, már jóval többen voltunk. Orvosok, ápolók, egy biztonsági, aki mellettem ácsorgott, valamit felém tartva. Még a formáját sem láttam rendesen annak a tárgynak, de egyfolytában azt ismételgette, igyam meg. Engem viszont sokkal inkább lekötött, ahogy Louist két vállra fektetik, majd Dr. Conery óvatosan eltávolítja a torkából a lélegeztető szerkezet egy részét. Louis köhögött, és újfent fel akart kelni.

– Víz – nyögte ki keservesen, szinte suttogva két roham között, mire egy ápoló műanyag poharat tartott a szája elé.

Louis úgy kapott a víz után, mint egy sivatagban szomjazó, de a nagyja inkább a takaróra került, mint a szájába. Valaki a karomat húzogatta.

– Lehet, hogy sokkot kapott, fektessük le – erre azonnal észhez tértem. Még az kellett volna, hogy engem is bedugjanak egy ágyba, pont most, mikor másra sem vágytam, csak Louis látványára, aki... Ébren volt. Ivott. Mozgott. Beszélt. Lélegzett. Élt!