Something Great - 7. fejezet

Sziasztok! :)

Némi kellemetlenség után ismét elérhető a történet, ezentúl ezen az oldalon, amit nemrégiben hozott létre két nagyszerű író. Nagyon sok hálával tartozom nekik amiért itt lehetek, szóval ezúton is szeretném megköszönni! :) 

Tehát, ezennel itt van a tegnapra beígért rész. Aki szerencsésebb volt, annak este sikerült elolvasni, de ami késik, nem múlik. :)

Jó Szórakozást!

~ Amy

– Gyerünk fiúk, még három perc – az edző egy rakás félig mezbe öltözött fiút talált az öltözőben – köztük engem is –, akik a meccs előtti feszültséget próbálták esztelenséggel  levezetni.

– Megyünk már! Csak előtte még jól seggbe rúgom Horant! – kiabálta Zayn, miközben mindenkit félrelökve igyekezett utolérni a sebesen szlalomozó említettet. Percek óta ezt csinálják, mivel Zayn azt hitte Niall elrejtette a stopliját. Szegény csak azzal nem volt tisztában, hogy valójában az én tenyerem viszketett a hülyeségtől.

Többen hangos nevetésbe kezdtek Zayn bosszankodó ábrázata láttán, amikor felbotlott az egyik sporttáskában, de az edző csak a szemeit forgatta.

– A gerenda melletti beugróba tette a cipődet Styles. Most pedig igyekezzetek! – csapta össze a tenyerét.

Zayn dühödten masírozott az említett helyhez, egyet ugrott, majd győzedelmesen leemelte a kincsét.

– Ezt meg honnan tudta? – Lóbálta felém kérdőn a cipőit. 

Tanácstalanul széttártam a karjaimat. Valószínűleg nem én voltam az első, aki tökéletes rejtekhelyként használta ki az épület furcsa stílusát. 

Csodák csodájára három perccel később az egész csapat a pályán volt, hogy alaposan bemelegítsük az  izmainkat a meccsre. Nagyot szippantottam a késő nyári levegőből. Régen játszottam utoljára hivatalos megmérettetésen, de miután elmeséltem az edzőnek és a csapattársamnak, miért hanyagoltam őket az utóbbi időben, tárt karokkal vártak vissza. Néha még a kis beteg felől is érdeklődtek, ami különösen jól esett. Most megint minden a helyes irányba tartott, azonban a kiegyensúlyozottságom igazi oka Joan támogatásában rejlett.

Boldogan intettünk egymásnak, amikor rátaláltam a lelátó embertömegében. Direkt kivett egy szabadnapot a kedvemért, pedig utálta magát a sportot.

Miután a cserejátékosok elfoglalták a helyüket a kispadon – köztük Niall is, mivel aranylábára szükségünk volt a későbbiekben –, a bíró belefújt fekete sípjába, és megnyitották a mérkőzést. Kezdetét vette az egyetemek közötti bajnoki döntő.

Éppen egy gyönyörű labdavezetésen voltam túl, amit úgy passzoltam át Mikenak, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, amikor a tömeg zaját túlharsogva kihallottam a nevemet. A kétségbeesett hang tulajdonosát a kispadnál leltem meg. Niall hevesen mutogatott a kezében magasra tartott telefonomra.

– Meccs van Niall! Majd utána visszahívom – nevettem könnyelműen a botorságán. Máskor is csörgött már a készülék hasonló helyzetben, de tudott várni az illető. Mégsem fogadhatok ilyenkor potya hívásokat...

Kényelemes tempóban tovább szaladtam – immár labda nélkül –, mert láttam, hogy hamarosan védekeznünk kell, amikor a tömeg újból hangosan felhördült, az edző torkaszakadtából üvöltött, a bíró pedig folyamatosan sípolt, mint valami eszelős. Az ellenfél a csapattársaimmal együtt egy emberként néztek arra, amerre hadonászott, vagyis felém. Zavaromban megtorpantam, de amikor egy kéz érintette a vállamat, minden világossá vált.

– Mi frászt csinálsz Niall?! – vontam kérdőre ingerülten. 

Egy halálra vált arccal néztem szembe.

– A kórház az – adta át a telefont, ami után úgy kaptam, mintha az életem múlna rajta.

Csak Louis miatt kereshettek. Hónapokkal ezelőtt megkérdeztek beírhatják–e a számomat az adatlapjára, miszerint én vagyok a legközelebbi családtagja, akit szükség esetén először értesítenek. Rábólintottam, de bele sem gondoltam igazán, hogy egyszer valóban feltárcsáznak, így most remegő kézzel fogadtam a hívást.

– Harry Styles! – kiabáltam, hátha túlharsoghatom a fülsértő zajokat.

– Dr. Conery vagyok. Sajnálom Harry, de rossz híreket kell közölnöm – A külvilág összes zaja egyszerre némult el körülöttem. – Louisnak huszonhárom perccel ezelőtt összeomlott a tüdeje és leállt a légzése. Intubáltuk, ezután vissza kellett kapcsolnunk a lélegeztető gépre. Állandó megfigyelés alatt tartjuk, mivel a szíve nehezen bírja – monoton, érzelemmentes hangon közölték velem a tényeket. Fogalmam sincs, mi ülhetett ki az arcomra, de Niall rettegő tekintetét észrevéve, semmi jó. A kezem eszelősen remegett és könnyek marták szét előlem a képet. Minden egybefolyt.

– Azonnal ott vagyok.

Futottam. A fűben hagytam a lelkem minden darabját, ami a korábbi szavak súlya alatt roppant össze végleg. Valami szörnyűséges próbálkozott beférkőzni a tudatomba, amiről pontosan tudtam micsoda, mégis harcoltam ellene. Az utolsó, amit tisztán láttam, az edzőm sajnálkozó tekintete. A könnyeim már megállíthatatlanul ömlöttek, így csak emlékezetből követtem az utat az autóig. Nem érdekelt, hogy a bíró már lassan bereked a kiabálástól, a játékosok szitkozódása sem hatott meg, ami a tömeg felháborodásával olvadt egybe, csak mihamarabb ott akartam lenni mellette. Louis mellett.

Már a parkolóban jártam, amikor volt annyi lélekjelenlétem, hogy meghalljam amint valaki üldöz, és felismerjem, hogy a kulcsaimat nem hoztam magammal, az autó lámpái mégis felvillantak.

– Ülj hátra! – kiáltotta oda Niall, majd bevágódott a sofőrülésbe. Követtem az utasítást. A motor felhördült, de még nyílt az anyósülés felőli oldal, ahol Zayn bukkant fel.

Nem szólaltam meg az út során. Egyszer sem jegyeztem meg, hogy Niall taposson a gázra, mert úgy repesztettünk, mint egy őrült – többször éktelen dudálást hagyva magunk mögött –, csak hasztalan zokogásra voltam képes.

Ez nem történhet meg…

Ez volt az egyetlen gondolat, amit lezárt szemhéjamon keresztül, újra és újra ismételgettem magamban.

Amikor már elég lassúnak éreztem az autó tempóját, gondolkodás kiugrottam. Egyenesen hozzá rohantam.

Odabent három nővér és még egyszer ennyi orvos serénykedett halkan utasítgatva egymást. Egy emberként emelték rám tekintetüket, és hallgattak el, amikor megérkeztem. Nem tudtam megszólalni, mert a hangom valahol a pálya közepén maradt. Az egyik nővérben felismertem Susant, aki szomorúan fordult el tőlem, a szakorvosok körében pedig ott feküdt Louis, szájában az ismerős műanyag csővel.

Szó nélkül sétáltam mellé, és simogattam meg a hamuszürke arcát. Senki nem avatkozott közbe, hogy esetleg óvatlanul kirántok egyet a testéből kiálló megszaporodott számú csövek közül, de nem is lettem volna képes elviselni, ha feltartanak. Semmi másra nem vágytam, csak hogy mellé borulhassak, és hangot adjak fájdalmamnak, mégsem hagytak magamra. El akarták mondani, amit soha nem akartam hallani.

– Miért ilyen a bőre? –  megbicsaklott a hangom.

Halk szipogás, aztán valaki kiment a teremből. Dr. Conery megköszörülte a torkát, és együttérzőn megszorította a vállamat.

– Sokáig nem lélegzett, így a vérében oxigénhiány lépett fel – magyarázta csendesen.

Bólintottam. Tehát tulajdonképpen fuldoklott.

– A reakcióidőnk jó volt, de attól tartok így is túl sokat késlekedtünk. A balesetéből kifolyólag már volt hasonló problémája. Úgy tűnik a szervezete feladja, ahogy ezt a szíve is mutatja. Eltelt egy fél év. Attól tartok soha nem fog magához térni. Ha még egyszer előfordulna valami hasonló, félek, az már túl sok lenne neki – miközben beszélt igyekeztem magamba fojtani a hisztérikus hangokat, amik feltörni készültek belőlem, de az utolsó mondatnál kiadtam magamból a kínlódásom, és zokogva borultam Louis ágyának szélére. Idegenek vettek körül, de nem tartott vissza, mert a bánat annál sokkal erősebb volt.

– Jelenleg a gépek tartják életben. A többi orvossal arról konzultáltunk, hogy talán jobb lenne, ha…

– Nem! – kiáltottam fel kétségbeesetten.

– Harry... Lásd be, hogy csak kínlódik. Sokkal jobb lesz neki, ha elengeded – nógatott Dr.Conery, tele megértéssel a hangjában.

– Nem engedem! – szűrtem a fogaimon keresztül elszántan.

– Nos, mivel téged tekintünk a legközelebbi hozzátartozónak, így egyedül te döntesz. De arra kérlek fontold át meddig hagyod szenvedni.

Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt magamra hagyott. Csak ekkor tűnt fel, hogy időközben a többi jelenlévő is szép lassan kiszivárgott.

A fájdalom mindenemet felperzselte, semmit nem hagyott maga után. Magamhoz szorítottam a csontos kezet, és életemben először elmormoltam egy imát, mert kénytelen voltam minden lehetőséget megragadni, ami segíthet. Az ujjait csókolgattam serényen, összemaszatolva a könnyeimmel, végül már csak az arcomhoz fogtam, és úgy szenvedtem.

A hátamat végigsimító meleg tenyeret rögtön felismertem. Zayn szavak nélkül ölelt át. Akadozó légvételekkel ziháltam, és hiába jutottam így kevesebb levegőhöz, a vállába fúrtam az arcomat, mert érezni akartam, hogy nem vagyok egyedül.

– Louis nagyon erős – kezdtem.

– Ez így igaz.

– Ő jó ember...

– Biztosan.

– Nem történhet meg! – kapkodtam a levegőt kétségbeesetten Zayn mellkasánál. 

– Harry

Egy ismerős hang szólt a fülem mellett, amihez hamarosan egy különös illat is társult. Észre sem vettem mikor aludtam el, csak arra emlékeztem, hogy Lou kezét tartottam szorosan a két tenyerem között, az arcát figyeltem, és vártam.

Eltartott egy darabig, míg a kora reggeli napsugarak között megtaláltam Niall arcát. Egy műanyag poharat tartott, amiből vékony csíkban emelkedett fel a gőz. Az illata alapján kávé. Hálásan pillantottam a barátomra, és egészen addig dőltem hátra, míg a szék támlája meg nem tartott. Hiába ittam ki lassan, hasztalannak bizonyult. Ugyan olyan fáradt voltam, mint eddig.

Niall békésen üldögélt mellettem, de csupán kényszerből. Tudtam, hogy legbelül azt fontolgatja, hogyan adhatna elő egy újabb szentbeszédet, ami arról szól, mennyire káros, amit csinálok. Haza kéne mennem, pihennem kéne, ennem kéne, ilyenek és ehhez hasonló butaságok. Csak azt nem érti meg senki, hogy ezek számomra lényegtelenek. 

Louis egyre rosszabbul volt, és én féltem. Féltem, ha eleget tennék a kérésüknek, mire visszajövök, addigra már nem lesz itt.  Tegnap annyira leesett a pulzusa, hogy majdnem újra kellett éleszteni. Egy hete mellette virrasztottam. Lemondtam az óráimat, a vizsgámat, egy tapodtat sem mozdultam. Az orvosok még egyszer próbáltak meg velem beszélni a másik útról, de úgy elküldtem őket, hogy azóta senki nem mer a közelembe jönni.

Gyötört a tehetetlenség. Meg sem kérdeztem, hogy maradhatok–e, egyszerűen leültem ide azóta, hogy elrohantam meccsről. Joan hozott nekem ruhát és egyebeket. Akkor még azt hitte, másnap első szóra hazajövök, de nyilván belátta, hogy ez nem az elkövetkezendő időben lesz esedékes. Megpróbált rám hatni. Ésszerűen beszélt, de hallani sem akartam róla, végül a fiúkat is rám uszította. Ők is inkább az én érdekeimet szem előtt tartva érveltek. Mára feladták.

Pontosan már nem is tudtam, hogy engem vagy Louist látogatják, de itt voltak. Betakartak, enni hoztak, felügyeltek, míg már nem bírtam tovább, és kénytelen voltam a mosdóba menni. Tudtam, hogy Zayn legszívesebben rég a képembe vágta volna; ő tudta, mégsem tette. Ült mellettem, és elcsitított akárhányszor rám tört egy görcsös zokogás. Egymást váltották és felügyeltek rám, a szemükben szomorúsággal és részvéttel. Ők felkészültek ennek az egésznek a végére. 

– Hamarosan megyek. Délután vizsgám van, és muszáj aludnom. De Joan itt lesz – törte meg a csendet Niall.

Némán bólogattam, hogy megértettem, egyvalami mégis szemet szúrt.

– Joan? Ma nem dolgozik?

– Szabadnapot vett ki – felelte Ni egyszerűen.

– Sajnálom, hogy gondot okozok.

Mindenki áldozatokat hozott értem, így akaratomon kívül az én szenvedésem végül másokra is kihatott. Bele sem gondoltam, hogy ezzel az ő életük is felborult.

Niall átölelt.

– Ne gondolj ilyesmire. A barátaid vagyunk. Számíthatsz ránk.

Újabb könnyek gyűltek a szemembe, mert megint a sírás fojtogatott, de ekkor Joan érkezett közénk. Előtte erősnek kellett lennem, így gyorsan megtöröltem a szememet.

– Sziasztok – köszönt szomorkásan.

Niall megveregette a lapockámat, majd kibontakozott az ölelésből.

– Köszönöm – motyogtam neki, miközben Louishoz ment tőle is elköszönni.

– Hogy van? – vette át Joan Ni helyét.

– Leesett a vérnyomása, de kapott rá gyógyszert az infúzióba – válaszoltam egyszerűen.

Joan keze a combomra simult, és az oldalamnak dőlt. Nem volt benne semmilyen szexuális töltöttség, egyszerűen csak vigasztalt.

– Látom, hogy fáradt vagy. Miért nem mész, és pihensz egy keveset?

Az azonnali elutasításom láttán lemondóan felsóhajtott.

– Had kérdezzek valamit.

Készségesen bólintottam, bár nyugtalanított a hangjában megbúvó komolyság. 

– Ha megtudnád gyógyítani úgy, hogy helyet cserélsz vele, megtennéd?

– Egészséges lenne?

– Igen, kivéve téged.

– Gondolkodás nélkül.

– Jól van – nyugtázta, majd elhúzódott tőlem. Nem értettem hová akart kilyukadni, de nem úgy tűnt, mint aki további magyarázattal akar szolgálni. – Mit ettél ma?

– Niall hozott nekem egy kávét – feleltem egyszerűen, mintha sértene a feltételezése, hogy már nem is figyelek magamra.

– Az nem ennivaló. Ha kimész a büfébe, már az is pihenésnek számít – simogatta a hátamat. – Itt maradok, és vigyázok rá – biztosított olyan határozottsággal, hogy minden teketória nélkül hittem neki.

– Öt perc.

– Tíz.

– Rendben – adtam meg magam végül.

Óvatosan, vigyázva a kanócokra, Louis kezére adtam egy csókot, majd Joant is megjutalmaztam eggyel a feje búbján.

– Tíz perc – emlékeztetett.

Szaporán bólogatva masíroztam ki, de még visszanéztem rájuk az üvegfalon keresztül, mielőtt valóban az uticélom felé fordultam volna. Megnyugodtam, amikor láttam, hogy Joan átveszi Louis kezét, és beszél hozzá.

Mivel hosszú ideje nem jártam kint, ezért először a mosdóba mentem, csak utána a büfébe, ahol vettem egy szendvicset egy üveg vizel együtt. Bár fáradt voltam, mégis az egyik álló helyes asztalnál kezdtem bele a reggelim elfogyasztásába, hiszen a lábaim nyújtózásért könyörögtek.

Megpróbáltam nem gondolkodni, de a feszült tudatalattimat nem tudtam elzárni, ami miatt olyan idegállapotba kerültem, hogy alig bírtam legyűrni a szendvics egynegyedét. Hányingerem támadt, végül az egész fogás a kukában kötött ki. Pontosan a tizedik perc elteltével értem vissza életem értelmeihez, meglepetésemre azonban Louis egyedül volt.

– Harry drágám – Susan érkezett hozzám, arcán némi aggodalommal, ami miatt egyből a szédülés kerülgetett. – Joan elment. Arra kért mondjam el neked, hogy ma este elköltözik, de nem akarja, hogy utána menj.

.