Something Great - 5. fejezet

Lélekszakadva rohantam haza, miközben egyre azon agyaltam, milyen kifogást tudnék felhozni a védelmem érdekében, de természetesen egy sem jutott az eszembe, ami elfogadható, vagy félreérthetetlen lenne.

A kulcsot remegő kézzel csúsztattam a zárba, meglepetésemre azonban nyitva volt a lakás. A lehető legcsöndesebben lopakodtam be a hajnali napsugarak által félhomályos előszobába. A háló felé vettem az irányt, hátha mihamarabb túleshetek egy nyomasztó beszélgetésen, a nappaliban azonban nem várt lámpafény fogadott. Joan haját véltem felfedezni a kanapéról lógva, egy pillanatra pedig a Louisnál való bujkálás szimpatikusabbnak tűnt egy újabb közelharc helyett. De a megfutamodás nem rám vallott.

– Szia – próbálkoztam halkan, majd válasz híján ismét.

Tudtam, hogy dühös lesz, de a hallgatás jobban kínzott, mint az ilyenkor a fejemhez vágott szitkok áradata. Csalódottan kullogtam a szobába, de előtte még egy röpke percre a szerelmemre pillantottam, és rögtön megértettem a szótlanságának okát.

Joan pizsamában aludt a kanapén, a feje mellett még mindig a telefonját szorongatta. Egész éjjel engem várt, és én még csak fel sem vettem a telefont. Összeszorult a szívem. 

A kanapé támlájáról a törékeny alakjára hajtottam a takarót, és egy bűnbánó csókot nyomtam a feje búbjára.

– Harry?! – álmos hangon szólított meg, mire szemlesütve fordultam ismét felé.

A kifakadása helyett némán méregetett. Talán arra várt, hogy magyarázkodni kezdjek, csak a baj éppen az volt, hogy nem tudtam mit mondhatnék.

– Mond… – kezdett bele halkan, majd egy reszketeg sóhajt hallatott. – Ha megkérdezném, merre voltál, az igazat mondanád?

Némán bámultam a lábamat, a fejemben ezer gondolattal. Vajon mi fogja tőlem eltaszítani? Ha hazudok, vagy ha igazat mondok. Ennél az elágazásnál nem volt aranyközépút.

– Hol rontottam el? – kérdezte elcsukló hangon, amit már nem bírtam hallgatni. Felé közelítettem, de ő egy pillanat alatt felugrott, és hátrálni kezdett előlem.

– Nem! Maradj, ahol vagy! Amíg nem válaszolsz, addig hozzám se érj! – emelte fel az ujját fenyegetően. – Ha van valaki másod, akkor miért nem szakítasz velem? Miért nem mondod, hogy vége? Sokkal egyszerűbb lenne, de te nem! Ehelyett nem jössz haza éjszaka, és az edzésekről is ellógsz – döbbenten néztem rá. – Igen tudom, hogy máshol lopod a napot, hiába állítja az összes haverod, hogy velük vagy. Nekem is vannak barátaim, akik a gyep közelébe se láttak. Ezzel bántasz! De miért teszed? Mit vétettem ellened? Örülsz annak, hogy szenvedni látsz! – kiabálta immár sírva.

Egészen a konyháig sétáltunk, ahol a pult szélébe ütközött. Ezt kihasználva addig közelítettem felé, mígnem egyetlen lépés maradt hátra. Rengeteg dolgot akartam neki elmondani egyszerre, de a szavak sehogyan nem jöttek a nyelvemre. Továbbra is némán bámultam a könnyáztatta barna szemeket, amikben a tanácstalanság és a bánat alkotott különleges elegyet, majd a kezeim közé fogtam az arcát és finoman megcsókoltam. Próbáltam belevegyíteni minden sajnálatomat és bocsánatkérésemet ebbe az egy mozdulatba, hogy ha már én nem, de a testem had beszéljen helyettem. Mostanában sok ember okozott csalódást és bántott meg, de én nem akartam közéjük tartozni, és megkeseríteni mások életét. Kis idő múlva Joan ennek adta meg magát, az ujjai pedig  megkönnyebbülten a hajamba siklottak.

– Sajnálom. Annyira sajnálom. Szeretlek, érted? Kérlek, bocsáss meg! Ígérem, ezentúl csak neked élek – suttogtam a szájára, amikor elváltunk.

– Így lesz? – kérdezte hitetlenül, mire halványan elmosolyodtam.

– Így – azzal újfent az ajkait kerestem.

Teltek a hetek, amik lassan hónapokba fordultak át, és a nyomasztó súlyuk egyre jobban telepedett rá a vállaimra. Üres voltam. Hiába kerestem, nem tudtam rájönni, mi hiányzik belőlem. Sorra elevenítettem fel a hobbikat, amiket régen oly nagy szeretettel űztem, de hiába igyekeztem, sehogyan nem sikerült a mellkasomban lüktető hiányt kitölteni.

A hajnali hazatérésem után, úgy éreztem, hogy valóban változnom kell, ezért miután Joan engem ölelve újra álomba merült, én még órákig az új életem megálmodásán dolgoztam.

Aznap este nem látogattam meg Louist, helyette fekete szerelmemet vittem vacsorázni, aki ennek hallatán, valósággal ragyogott. Megfogadtam, hogy történjék bármi, számomra ezentúl ő lesz az első, és ennek hatására lassan kezdett elcsitulni közöttünk minden indulat. Több figyelmet szenteltem neki, mit valaha. Ha valami mégsem tetszett a másiknak, akkor azt nyugodtan megbeszéltük. Kellemes volt a boldogságot az arcán látnom, de semmi egyebet nem éreztem, ami elbizonytalanított. A barátaimra is jobban odafigyeltem, de rá kellett jönnöm, hogy valójában a nap huszonnégy órája is kevés lenne számomra, mert miközben az életem kívülről helyrejönni látszott – mert mindenki helyet kapott benne –, addig valójában azért lehettek ott, mert valaki kiesett belőle.

Louist alig láttam. Hetente talán egyszer.

A kanapén ültem és csak akkor tűnt fel, hogy a kezembe tartott könyvben már órák óta nem lapoztam, csupán az ablakon bámultam kifelé. Már hétvége volt, és én pontosan egy hete láttam utoljára. Helyette itthon gubbasztottam, és olyan ostobaságokkal foglalkoztam, mint egy vacak könyv, amit nem is élveztem. Attól féltem, hogy egyszer végleg megfeledkezem róla, és csak évekkel később jut eszembe, hogy vajon mi történt azzal a fiúval, akit egyedül én látogattam?

Urrá lett rajtam a hirtelen tettvágy, ezért nyomban Joant tárcsáztam.

– Szia, kicsim – üdvözöltem, amikor kattant a vonal.

– Szia! Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan, mert munkaidőben sosem szoktam zavarni.

– Átugrom anyáékhoz egy kis időre... ha nem baj.

Ekkor tűnt fel egy új, szánalmas szokásom. Mintha minden lépésem előtt az engedélyére lett volna szükségem.

– Dehogy baj. Érezd jól magad – Telefonon keresztül is hallottam a hangján a csalódottságot, és  hogy legszívesebben nemet mondana.

– Kicsim, ne aggódj! Nem tart soká. Szeretlek – biztosítottam.

– Rendben, hiszek neked. Este – búcsúzott kedvesen.

Megint egy hazug senkinek éreztem magam, mivel eszem ágában nem volt időre visszaérni.

Összeszedtem magam, és nemsokkal később már komótosan haladtam a kórházhoz. Szívem szerint percek alatt ott termettem volna, ha a forgalom lehetőséget ad rá, valamint volt még egy halaszthatatlan ügyem, amire mindenképpen sort akartam keríteni. Tisztán emlékeztem rá, hogy útba esik egy virágüzlet, a sejtésem pedig nem csapott be, amikor kétutcányira a céltól ráakadtam.

A recepción persze egyből szemet szúrtam csinos liliom bokrommal, a sürgősségin vpedig valósággal leesett az álluk a nővéreknek. Mindenkit üdvözöltem, majd izgatottan léptem a kórterembe. A viszontlátás öröme eluralkodott rajtam.

– Szia! – köszöntem Louisnak boldogan, miközben mellé lépkedtem, gondosan ügyelve arra a csokrok elrejtésére. Tudtam, hogy fölösleges, hiszen nem volt ébren, az ajándék pedig amúgy is nagynak bizonyult a  hátam mögötti tökéletes takaráshoz, mégis betartottam a meglepetés szigorú szabályait.

– Hoztam neked valamit.

Egy darabig még elnézegettem a virágokat, majd pillantásom a betegre vetült rá.  A szívem hevesen zakatolt.

– Remélem, hogy tetszik, mert őszintén szólva fogalmam sincs szereted–e, bár szerintem illenek hozzád. Gyönyörű – suttogtam.

Letettem a csokrot az ágy végébe, és elfoglaltam a szokásos helyemet. Megmelengette a szívem, hogy a mostanság gyér látogatási szokásom ellenére még mindig nem pakolták el. Ócska egy valami volt, én mégis kényelembe tudtam helyezni rajta magamat. Egy dolog azonban még hiányzott. Csak amikor a kezét az enyémbe fogtam, akkor folytatódott minden ott, ahol hetekkel korábban megszakadt. Hozzáláttam a meséhez, mi minden történt velem, mióta nem találkoztunk. Csak beszéltem és beszéltem, mintha a sok napot eddig mind némaságban töltöttem volna, közben pedig alig győztem Louis arcvonásait az emlékezetembe vésni.

– Gondoltam erre szükséged lehet – Susan észrevétlenül lopakodott be hozzánk és egy vázát tett a kisszekrényre.

Megütközve néztem rá.

– Annyi ember látott téged bevonulni ide egy kazal virággal. Két perc sem kellett hozzá, hogy elterjedjen egy szóbeszéd, miszerint megérkezett a lovag, nem fehér lovon, de mesébe illő, hófehér virágokkal – magyarázta.

– Lovag?  – kérdeztem vissza vigyorogva, mire Susan megrántotta a vállát.

– Olyan vagy, mint egy herceg. Ha tudnád, hány nővérke vágyik utánad epekedve. Hogy mennyien túrnák ki a barátnődet a helyéről, hogy a helyébe léphessenek. Már azt is hallottam, hogy szívesen lennének kómásak, feltéve ha, te látogatod őket.

A jókedvem a mondandója végére egycsapásra elpárolgott. Senkinek nem kívántam Louis sorsát.

Susan a monitorokhoz lépett, majd addig nyomkodott rajtuk valamit, mígnem néhányból hosszú papírcsíkok  tekergőztek a föld felé. Ezeket letépte, aztán gondosan megvizsgálta, míg én a vízbe tettem az ajándékomat. Louist egy pillanatra sem veszítettem szem elől, ezért azonnal feltűntek a kicserepesedett ajkai.

– Úgy látom, örül neked – törte meg a békés csendet a nővér, mire zavartan pillantottam fel rá.

– Hogy?

– Örül neked. Amióta beléptél ide, megváltoztak az értékek. Minden sokkal magasabb – magyarázta mosolyogva.

– Miből gondolod, hogy így van? Mi van, ha épp az ellenkezőjét érzi? – kérdeztem kétkedve, pedig szívem szerint elsőre el akartam hinni a nővér minden szavát.

– Ápoltam már hasonló állapotú betegeket, valamint kijártam az iskolát. Az eddigi tapasztalatok alapján ezek a jelek egyértelműen az örömre utalnak.

Ha akartam volna sem vagyok képes visszatartani az arcomon elterülő mosolyt. Hálásan simogattam meg Louis világos haját. Susan egy darabig matatott, de mielőtt távozott volna, még utána szóltam:

– Az ajkai, nagyon száraznak tűnnek. Van rá valami kenőcs?

– Azonnal hozok – mosolyodott el kedvesen, de mást is láttam a szemeiben. Olyasmit, amit az ember mindent tudó pillantásnak nevez.

– Nemsokára jobb lesz – biztosítottam Louist, amikor ismét magunk maradtunk.

Valóban nem telt sok időbe, hogy újfent nyíljon az ajtó, azonban a barna konty helyett szőke, égnek zselézett tincsek bukkantak fel.

– Niall! – kiáltottam ijedten. Úgy pattantam fel, mint mikor rosszaságon kapna egy gyermeket. Óvatlanul Louis kezét is elejtettem, ami ellenállás nélkül hullott le. – Mit keresel itt? – kérdeztem zavartan, miközben a csontos kezet gyengéden a takaróra fektettem.

– Felülvizsgálton voltam itt, amikor megláttalak a váróban. Az ápolók mondták el merre mentél – magyarázkodott. – Sajnálom, ha valamit megzavartam.  – pillantott Louisra. – Ő egy rokonod? – érdeklődött kedvesen, azonban mielőtt reagálhattam volna, az ajtó újfent kitárult, de megint keresztülhúzták a számításomat. Most Zayn érkezett közénk, akinek kezdeti lendülete egy furcsa lassított mozgásba csapott át, miután végigfuttatta tekintetét a jelenlévőkön. Még némán tátogott egy darabig, végül megtalálta Louist is, aki elég sokként szolgált számára ahhoz, hogy engem vegyen elő elsőként magyarázatot várva.

– Mit csinálsz itt? – tudakolta, de nem hagyott sok időt válaszadásra. – Azt hittem Niall hülyéskedik, amikor azzal jött, hogy látott téged.

Ebből a helyzetből már nem volt menekvés. Fölöslegessé vált a további hazudozás, hiszen a bizonyíték előttük feküdt. Mindketten a magyarázatomat várták, és feltételeztem, hogy az igazat akarták hallani. 

– Mielőtt belekezdenék, jobb lenne, ha leülnétek – mutattam a két székre, de egyikük sem mozdult. – Hát jó – sóhajtottam kínlódva. – Kérlek titeket, hogy hallgassatok végig mielőtt bármilyen döntésre juttok – Nekem annál inkább szükségem lett volna valamiféle támaszra, így az ágy fémkorlátjába kapaszkodtam, és loptam egy titkos pillantást Louistól, ami máris több szerepet játszott a magabiztosságom helyreállításában. –  Tudjátok, volt idő, amikor titkolóztam Joan, de még előtettek is – Zayn gyanakodva méregetett, míg egyre közelebb merészkedett az egyik ülőalkalmatossághoz. Nyilván felkészült a legrosszabbra, így a nevezetes tárgy roppant rokonszenvessé válhatott számára. – Tudom, hogy azt hittétek megcsalom a barátnőmet, de nem tettem semmi ilyet. Valójában ide jártam, hogy meglátogassam őt – haraptam be az ajkam idegesen, miközben Louisra mutattam – Zayn, emlékszel arra az estére, amikor Niall eltörte a lábát? – hevesen bólogatott – Hazafelé menet láttuk, ahogy behoznak egy fiút. Ő volt az… Az állapota azóta is súlyos. Még mindig kómában van. Magam sem értem miért, de egyszer bejöttem ide, és azóta képtelen vagyok magára hagyni. Mondhatjátok, hogy túlzásba viszem az empátiát, de... rajtam kívül senkije sincs. Nem akarom, és nem is fogom magára hagyni. Bár igaz, az utóbbi hetek nem erről árulkodnak – vallottam be kelletlenül.

– Szóval ezért volt minden? – ráncolta a homlokát Niall.

– Megértem hogy ez furcsán hangzik, de értsétek meg kérlek, nélkülem magányos maradna. Már túl késő ahhoz, hogy egyszerűen felálljak mellőle. Próbáltam, de nem megy. Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy egyszerűen itt hagyom, egyedül...

Zayn a padlót fixírozva a hajába túrt és a lábával türelmetlenül dobolt, míg a hallottakat emésztgette, Niall viszont közelebb merészkedett hozzánk.

– Senki nem keresi? – kérdezte a fekvő testet méregetve.

– Egyetlen árva lélek sem – erősítettem meg.

– Ugye tudod, hogy ugyan mutathat javulást, de nem lehetsz biztos benne hogyan fog végződni? – Zayn még mindig a padlót figyelte, de a hangja elárulta, hogy nem a semmibe beszél, és elvárja a választ.

– Tisztában vagyok vele.

A másik kezével is beleszántott a fekete tincseibe. A monitorok csipogásán kívül percekig nem szólalt meg senki. Niall végül felemelte a kórházi takarón pihenő kezet, és megsimogatta.

– Szia Louis! Niall Horan vagyok, Harry barátja. Már öt éve ismerem, és véleményem szerint, egészen jóban vagyunk. Nem tudom neked miket mesélt, de van pár sztorim, amit mindenféleképpen hallanod kell.

Niall a lehető legtermészetesebben, fesztelenül társalgott. Fikarcnyi szégyenlősség nélkül számolt be olyan dolgokról, amiket még velünk sem gyakran oszt meg. Részéről minden rendben volt, így nyugalommal a lelkemben, a háttérbe húzódva figyelhettem a párnán pihenő szeretett arcot.

Niall közvetlensége Zaynre is hatást gyakorolt, mert egy idő múlva hozzánk somfordált. Pár biztató pillantás kellett hozzá kettőnktől, és az ír helyét ő vette át.

Nem ejtettek szót arról, hogy rossz ötletnek tartják amit művelek, helyette sorra érkeztek a lehetetlenebbnél lehetetlenebb történetek. A szobát betöltötte a hangos zsivajkodásunk, hamarosan pedig Susan is visszatért egy ajakírrel.

Míg bemutatkozott a fiúknak, én a legnagyobb természetességgel hajoltam az alvó beteg fölé, majd néhány alaposabb mozdulattal bekentem a száját. Fel sem tűnt, hogy az ártatlan mozdulatom némaságot hozott a vidám társaságba.

.

.