Something Great - 4. fejezet

- Harry! Ha két percen belül nem pakolsz össze, itt hagylak – dobolt a pad tetején türelmetlenül Zayn.

Lecsaptam a tollat mérgemben, mert a fekete már egy fél órája mást sem csinált, csak engem sürgetett, és tolta a dumáit, hogy mi történt azalatt a három óra alatt, míg én itt szarakodtam.

Szokás szerint ma is, mint mindig, az egyik üres előadóban ültünk, és elmélyedtünk a számokban. Mindketten programozást tanultunk harmadévesen, hamarosan pedig elkezdődik az a vizsgaidőszak, ahol valószínűleg a tanár meg fog húzni minket, mivel alig jártunk órára. Ha mégis elmentünk, akkor az ökörködésen kívül mást nem csinálunk. Ez részben a prof hibája volt, mivel év elején kijelentette, hogy nem kell készülni, csak vizsgára, mi pedig ezen felbuzdulva sosem tanultunk. Óriási baklövés volt részünkről, mert egy héttel a vizsga előtt még az anyag felét sem tudtuk. Tiszta ideg voltam, ráadásul az sem segített, hogy odahaza teljesen elszabadult a pokol. Joan feszt házsártoskodott velem, és lépten-nyomon belém kötött. Néha vannak jó pillanataink, de az alig tart pár órán át. Elég egy rossz szó, vagy mozdulat, ahhoz, hogy nyomban kitörjön köztünk egy újabb tűzharc.

Ezért döntöttem úgy, hogy inkább a suliban készüljünk fel, vagy maximum Zaynnél, ám azt egyszeri próbálkozás után sutba dobtuk. A napot anélkül zártuk, hogy beleszagoltunk volna egyetlen könyvbe is.
A legfontosabb dolog, amiért ilyesmivel a délutánunkat, és nem az esténket töltöttük, az az, hogy jelenésem volt a kórházba, amit a világért sem hagynék ki. Immár több mint három hete Louist látogattam, minden áldott nap, ugyan abban az időben. A látogatási idő elejétől kezdve, egészen végéig...

- Igyekezz már Hazz! Lekéssük az edzést – panaszkodott Zayn egyre elviselhetetlenebbül, a székén hintázva. Csak ekkor jutott eszembe, hogy még nem is mondtam neki; ma sem leszek ott.

Lassan felé fordítottam a fejem, mire észlelve a mozgásomat, követte a mozdulatot. Bocsánatkérő pillantással kezdtem. Még fel sem nyikkantam, de ő azonnal visszabillentette a szék súlypontját az általánosra, és kikerekedett szemekkel, hitetlenkedve mered rám.

- Nemár! Megígérted, hogy ott leszel! Az egy dolog, hogy Niall nem jön, de neki jó oka van rá, ettől függetlenül mégis ott ül a pálya szélén. De te?! Hetek óta ki sem dugtad az orrodat a gyepre. Lassan már azt is elfelejted hogy néz ki a labda!
Kiakadását teljesen jogosnak véltem, azonban kizárt, hogy két helyen legyek, egyazon időben. Amikor hetekkel korábban választás elé állítottam magamat, egy percig sem gondolkodtam, hogy mit tartok fontosabbnak.

- Sajnálom. Majd valahogy megpróbálok erre is időt szakítani – szabadkoztam és igyekeztem hozzá legalább engesztelő hangnemet megütni. Szemmel láthatóan nemigen hatottam meg, mert duzzogva fordult el.

- És gondolom, megint azt várod el, hogy ha Joan keres, akkor azt mondjuk velünk vagy... – morgott az orra alatt.

Nem feleltem. Nyíltan kimondva kínosabbnak éreztem valóban erre kérni, a hallgatásom ugyanakkor tudatta vele, hogy ráhibázott. Hitetlenkedve sóhajtott fel.

- Lehet egy kérdésem? De ígérd, meg, hogy őszintén válaszolsz!
A tekintete komoly volt, hiányzott belőle minden huncutság. A régóta fennálló barátságunk fényében most valóban őszinteséget várt. Bólintottam. 
– Hol jársz ilyenkor valójában?

A kivetítőre bámultam, miközben igyekeztem összeszedni a gondolataimat. Féltem attól, ha valóban az igazságot mondanám el, akkor Zaynt többé nem látnám. Nem tudhatom mit vált ki belőle, ha közlöm vele, hogy a délutánjaimat egy vadidegen kórtermében töltöm, akinek rendszeresen kiöntöm a lelkem, miközben ő mindezt értelmileg képtelen felfogni, mert eszméletlen. A magyarázatom sem hatná meg, miszerint mindezek ellenére, valójában szeretek órákat tölteni Louis mellett. Minden gond nélkül képes voltam órákat beszélni vele - amire Louis a gépek zúgásával és pityegéseivel válaszolt -, vagy csak üldögélni mellette a csöndben. A fokozatos feloldódásomnak köszönhetően utóbbi egyre kevesebbszer fordult elő.

- Figyelj, szeretem a nőket, és ez meg is látszik. Nem volt hosszú távú kapcsolatom soha, de azt tudom, hogy nem jó dolog, ha a barátnődet megcsalod. Lehet, hogy most minden rossznak, meg kilátástalannak tűnik, de inkább beszéld meg Joannal, mint hogy valaki máshoz menekülsz – tanácsolta lágyan, és meglepetésemre fel sem kapta a vizet azon, hogy nem válaszoltam korábban. Engem viszont dühített már a félrelépés feltételezése is.

- Hogy mondhatsz ilyet?! – kértem számon, amint felocsúdtam pillanatnyi döbbenetemből. – Azt hiszed, hogy megcsalnám a barátnőmet?! Miért jössz te is ezzel a marhasággal? Összebeszéltél vele vagy mi? – zúdítottam rá a mérgemet, mire ő védekezően emelte a levegőbe a kezeit, és a táskáját a vállára dobva felpattant, de kifelé menet egy pillanatra még visszafordult.

- A heves reakciód egy nő előtt csak hamarabb lebuktat. Ajánlom figyelmedbe, hogy ha ő kérdezi, és így válaszolsz, azzal abban a pillanatban vágod el magad. Jó tanács, amit a helyedben megfogadnék, bár nem én verem át saját magamat.
Szóra nyitottam a szám, de leintett, majd sebes léptekkel távozott.

Dühödtől elvakultan kaptam én is össze magam, és vágtattam keresztül az épületen egészen az autómig, hogy megint könyörtelenül hajthassam a végállomásig. Úgy éreztem magam, mint aki ellen összeesküvést szőnek a háta mögött. Hihetetlen volt, hogy már nem csak Joan, de Zayn is kioktat, mikor fogalmuk sincs semmiről.

A nővérpultnál nem volt senki, így legalább megmenekültem a kérdő, átható és magyarázatra váró pillantások elől. Az utóbbi időben túlságosan is közeli viszonyba kerültem a személyzettel. Mintha egy új baráti köröm lenne, vagy egy másik családom, mert az idősebb ápolók feltett szándéka volt, hogy fiukként kezeljenek, így mindenben a segítségemre akartak állni. Azonnal kiszúrták, ha valami nem stimmelt velem, és nem győztek jó tanácsokkal bombázni. Mégis az egyetlen ember, aki a legtöbbet tudott segíteni, mert a saját szüleimnél is jobban ismert, az az odabent fekvő fiú volt, akire feltétel nélkül bíztam rá a titkaimat, mert tudtam, hogy nála jó kezekben lesz. Ebben a pillanatban csak vele akartam lenni, és kitombolni magam neki, hogy megnyugodjak… Hogy megnyugtasson.

Feltéptem az ajtót, mire több szempár szegeződött rám egyszerre. Legalább három nővér és két orvos állta körül Louis ernyedt testét. Zavaromban elvörösödtem. A belépőmmel elég őrült hatást kelthettem. Épp visszafordultam volna sűrű elnézések közepette, amikor egy ismerős mély hang megszólított.

- Á, Harry! Ne menj sehová! Maradj nyugodtan, azonnal végzünk – zökkentett ki a főorvos.

Pillanatnyi elmeháborodottságomat legyőzve azonnal megismertem Dr. Coneryt, akivel már találkoztam azon alkalmakkor, valahányszor Louist a látogatásom alatt vizsgálta. Még soha nem asszisztáltam a viziteket.  Álltalában tapintatosan kimentem arra az időre ezért elképzelésem sem volt hogyan zajlott.

- Inkább várakoznék kint – motyogtam, mire ezúttal a fiatalabbik orvos szólalt fel.

- Rögtön kész vagyunk Harry, nyugodtan ülj a szokásos helyedre.
Hihetetlen, hogy lassan az egész kórház ismer...

Tétován somfordáltam a Louis melletti székemhez - amit én hordtam rendszeresen oda, a takarítók és ápolók pedig belátták végül, hogy fölösleges a helyére pakolniuk, mert úgyis visszaviszem -, és igyekeztem láthatatlanná válni.

- Tehát ahogy mondtam a fontosabb értékek bőven az átlag határon belül vannak. Szerintem képes lenne egyedül lélegezni – kezdett bele a fiatalabbik orvos, miután elfoglaltam a helyem.

- Nem szeretnék kockáztatni. Talán egy hetet még várhatnánk – ráncolta a homlokát Dr. Conery.

- Doktor úr, a beteg értékei jók. Legalább tegyünk vele egy próbát – erősködött továbbra is a társa.

Mindketten Louist méregették, és valószínűleg az esélyeket latolgatták, amikor a barna hajú rám vezette a tekintetét, majd elmosolyodott.

- Harry most amúgy is vele lesz egy pár órán át. Állandó megfigyelés alatt fogja tartani a kritikus időben. Ha akartunk volna, sem választhatnánk megfelelőbb alkalmat. Egyébként is, ez a fiú egy igazi harcos. Ha túlélte a műtéteket, akkor ez már gyerekjáték lesz neki – bizonygatta.

Conery összecsapta a kezét, majd Louis feje mellé helyezkedett, míg a másik doki győzedelmes mosollyal az arcán a túloldalra.

- Pardon.
Arrébb húzódtam, hogy hozzáférést biztosíthassak a művelethez, majd érdeklődőn figyeltem, ahogy mindenki elhelyezkedett egy jól betanult koreográfia szerint.

Időm sem volt elfordulni, annyira hirtelen történt, később pedig a sokk nem engedte. A Louis szájából kilógó csövet lecsatolták a szerkezetről, azután lélegzetvisszafojtva vártunk. A harmonikás gép szenzorai először hosszabbakat csipogott, végül egyre gyorsult. Rájuk akartam kiabálni, hogy megőrültek, amiért hagyják őt megfulladni, de ebben a pillanatban, Louis mellkasa megemelkedett egy aprót, amit kisvártatva egy újabb követett, végül egyre egyenletesebb ritmusra váltott.

- Megmondtam, hogy harcos! - nevetett.

Conery szájának a sarka is apró ráncba szaladt. 
AZ örömködés végeztével utolsó lépésként megszabadították Louist a kis pecektől is. Addig igazán nem volt sok problémám az orvoslás csodájával, de reméltem, hogy többé nem kell hasonlót látnom. Louis testéből egy ijesztően hosszú cső távozott.

- Szeretnélek megkérni Harry arra, hogy ha bármit, ismétlem, ha a legapróbb olyan dolgot fedezed fel, amit eddig még nem tapasztaltál, azonnal szólj! – fordult hozzám bizalmasan a tapasztalt doktor, miután még egyszer mindent alaposan leellenőrzött.

- Természetesen – biztosítottam mindannyiukat.

Amikor ránk zárult az ajtó megkönnyebbülten felsóhajtottam. Louist fürkészve megállapítottam, hogy napról -napra egyre jobban festett. A lábáról még nem, de a karjáról már levették a gipszet. Az arcán csupán pár halvány heg és sötét folt éktelenkedett, a lélegeztetőgépről való lekapcsolás pedig egyértelműen a felépülést mutatta.

A kezéért nyúltam, ami már a szokásommá vált. El se tudtam képzelni enélkül a találkozásainkat. Nem hinném el, hogy velem van.

- Szia – sóhajtottam a kézfejét cirógatva. – Amikor beléptem ide, egyből azzal akartam kezdeni, hogy ma kivételesen Zayn ment az agyamra, de képtelen vagyok elsiklani valami felett – mosolyodtam el visszafogottan. – Jól festesz ma. Bár egy picit még hízhatnál, mert lassan ezzel az ággyal kell majd méredzkedned, hogy legalább az ötven kilót elérd – nevettem fel halkan, de azért még nekem is farsnak tűnt, mert a csontos keze emlékeztetett arra, hogy ez igaz. – Remélem, nem csak látszatra javulsz. Az a micsoda, amit kivettek belőled, elég rémisztően festett. Biztosan kényelmetlen is volt, de legalább megszabadultál tőle. Milyen nélküle? Gondolom sokkal kényelmesebb és jobb érzés magadtól lélegezni. Talán kicsit furcsa lehet a kórház szag, de megszokható. Én sem szeretem, de már nem is érzem. Viszont ha szeretnéd, hozhatok valami illatosítót… Mondjuk nem tudom milyen illatot kedvelsz.  Azért, ha valami baj van, azonnal szólj… - kértem csöndesen. Egy pillanatra elrévedtem és az arca is összefolyt előttem. Megráztam a fejem és témát váltottam. - Szóval képzeld! Ma azt mondta az egyik legjobb barátom, hogy szerinte megcsalom a barátnőmet. Hát nem elképesztő? – ezúttal sikerült jóval életszerűbben megszólalnom, azt leszámítva, hogy az első pár szó után torkot kellett köszörülnöm, mert nem találtam a hangomat – Nem, még mindig nem mondtam el nekik, hogy itt szoktam lebzselni. Remélem nem haragszol miatta – vártam egy keveset. – Hát, lassan muszáj lesz, nehogy még valakinek eszébe jusson ilyet feltételezni. Bocsánat, hogy megint itt tartok. Jó, nem mondom, hogy nem gyanús a viselkedésem, de nem rájuk tartozik, hogy mit csinálok. Ez egy szabad ország és már felnőtt vagyok, szóval egyedül magamnak kell elszámolnom – fújtam ki a levegőt. – Talán, ha hazaérek, beszélek Joannal. Persze, ha hajlandó lesz meghallgatni. Én szeretem őt, de úgy tűnik neki ez vagy nem elég, vagy nem hiszi el. A viselkedéséből ítélve az utóbbi. Pedig ha tudná, hogy valójában semmi rosszat nem teszek, hiszen az ember csak egyvalakit tud szerelemmel szeretni, nincs két hely egyszerre a szívében.
Beszéd közben végig Joanra gondoltam, mégis üresnek éreztem a mellkasomat. Végül azzal nyugtattam meg magam, hogy valószínűleg a még mindig tartó felindultságom zavar össze vele kapcsolatban.

Végleg témát váltottam, és inkább a gimiről kezdtem mesélni Louisnak.

Egyszer csak arra riadtam, hogy valamiért rettenetesen fáj a hátam. Amikor kinyitottam a szemem, konstatáltam, hogy ugyan olyan világos van, mint jöttömkor. Louis keze még mindig az enyémben pihent, ezért óvatosan visszafektettem a takaróra, majd megsimogattam.

- Holnap találkozunk – búcsúztam tőle. 
A kórház elcsendesedett. A recepción egyedül egy unottan kávét kavargató Susan fogadott.

- Már a műszak elején kávéval indítasz? -  kérdeztem a gyenge minőségű pohárra csodálkozva.

Susan úgy nézett rám, mintha kínaiul beszélnék, majd felnevetett.

- Azért drágám, mert reggel hat van, és mindjárt leragad a szemem, de még két órát le kell húznom.

Megdermedtem az ajtó előtt. Rögtön a telefonom után kutattam a zsebemben, és a kijelző szerint az állítása megállta a helyét. A legkétségbeejtőbb dolog mégsem ez, hanem a tizenkét nem fogadott hívás volt, amit a páromtól kaptam.

- Jól vagy drágám? Sápadtnak tűnsz.

- Louisval minden rendben van, este jövök! – hadartam gyorsan rohanás közben. Belegondolni sem mertem, hogy ezért mi vár rám otthon.

.