Something Great - 2. fejezet

– Tudom, hogy nehéz lesz, de próbálj meg aludni egy keveset. Ugorj le a patikába és kérj altatót. Vegyél be belőle egyet, aztán pihenj – adta ki az anyáskodó utasításait Joan, míg kabátot húzott, meg eligazította a tükörben a haját.

Minden szavára bólogattam, észre sem véve, hogy mikor fordult felém. A szájára figyeltem fel a sajátomon, valamint a nyakam köré fonódó karjaira.

– Délután is meglátogatod Niallt? – kérdezte a sarkán hintázva, még mindig engem ölelve. Furán kancsalított, ahogy megpróbált a szemembe nézni.

– Megígértem neki, bár szerintem egy lábtörés nem olyan vészes, hogy ennyire pátyolgatni kelljen – pusziltam ezúttal én.

– Niall a barátod, ezen kívül úgy tudom, még nem volt kórházban. Legyetek vele sokat, hogy ne érezze magát egyedül – dorgált meg finoman. – Este jövök. Addigra remélem hazaérsz, mert csirkét akarok grillezni.

– Imádlak!

Örömmel pörgettem meg, majd a kijárat irányába állítottam, hogy kitessékeljem. 

– Nem akarlak kidobni, de el fogsz késni – nevettem, miközben kifelé toltam az ajtón, ő pedig eljátszotta, hogy nem létezik olyan, hogy gravitáció, ezért összecsuklik a karomban.

– Szép vagy Harry, mondhatom! – panaszkodott tettetett felháborodással.

– Este!

Egy utolsó cuppanóst dobtam felé, mielőtt átlépte a házunk küszöbét.

Amint egyedül maradtam, a fáradtság rettenetes erővel nehezedett rám. Figyelmen kívül hagytam az utasításokat, mer ekkor már biztosra vettem, hogy képes leszek a pihenésre. Egyszerűen lekaptam magamról a pólóm, bedőltem az ágyba, magamra húztam a takarót, végül a párnába fúrtam az arcom. Ezen még ott találtam Joan női samponjának különös illatát. Egyszerű fűszeres szappan szappanos. Jó illata volt, de nem tudtam semmihez sem hasonlítani.

Ezekkel a gondolatokkal nyomott el a mély álom.

Zeneszóra riadtam. Megpróbáltam összpontosítani, így rájöttem, hogy valószínűleg az én telefonom ad ki ilyen hangot. Nehézkesen kimásztam a kényelmes vackomból, és hozzáláttam, a készülék felkutatásának. Nem ment egyszerűen, mivel az álomittas fejem hajlamos volt néhány értékes pillanat kihagyására, miközben közlekedtem a lakásban, ezért többször is majdnem közelebbről ismerkedtem meg a fallal és bútorokkal.

Amikor végre megtaláltam a konyhában, megkönnyebbülten lerogytam az egyik székre, és hunyorogva megpróbáltam beazonosítani a hívó képét. A zöld háttér előtt Zayn asztalra feltett lábai rajzolódtak ki, így kénytelen voltam felvenni.

– Kész vagy? – kérdezte mindenféle köszönés nélkül álmos hangon.

– Most keltem. Azt sem tudom, hogy fiú vagyok–e, vagy lány és ilyeneket kérdezel?!

Ébredés után a hülye kérdésekhez volt a legkevesebb türelmem, még akkor is, ha tudtam, hogy valószínűleg fingja sincs róla, hogy felkeltett.

– Haver, Niall már háromszor hívott, hogy mindjárt látogatás, mi pedig még nem vagyunk ott. Azt mondta, ha nem megyünk, akkor a szülei tuti bent maradnak vele. Egész nap szétunta az agyát, de csak rosszabb lesz velük.

– Már ennyi az idő?!

A homlokomat az asztallapra döntöttem. Szenvedtem.

– Fél négy – válaszolta kedvtelenül.

A fejem sajgott, álmos voltam, és vissza akartam zuhanni az ágyamba.

– Nekem kell még legalább fél óra – nyögtem keservesen, hátha megesik rajtam a szíve, bár nem vettem rá mérget.

– Oké, de akkor külön megyünk, mert a szöszi leszedi a fejünket, ha még fél órára kárhoztatjuk.

A telefonon keresztül áthallottam a kapkodó pakolászás hangját. Lefogadtam, hogy ő alaposan kipihente magát.

– Csak fél óra – biztosítottam újfent, mire kaptam egy gyors „Oké” – t és bontotta a vonalat.

Kizárt, hogy fél óra alatt szalonképes embert faragjak magamból.

Ez a feltevésem tökéletesen helytállt, mert a fél óra már letelt, amikor a kocsimba ültem. Nem voltam az a tollászkodó típus, de amíg letusoltam, meg előkotortam egy tiszta és elfogadható öltözéket, eltelt az idő. Joan egy csomó cuccomat kimosta, így azt sem tudtam, melyik kosárban keresgéljek. A nő áldás, de ugyanakkor átok is.

A kórházi épületbe érve, megint megcsapott az a jellegzetes szag. Undorító. Napközben a gyógyászat székhelye teljesen máshogy festett. Az előcsarnokban zöld ruhás ápolók és fehér köpenyes orvosok szaladgáltak ide–oda, hol papírokkal, hol hordágyakkal vagy kerekesszékekkel. A műanyag székeken friss betegek várakoztak különböző problémáikkal, valamint, hozzám hasonlóan rengetegen ténferegtek, akik látogatóba érkeztek, állandóan nyitogatva ezzel a kétszárnyú bejáratot.

Megpróbáltam magamban felidézni a tegnapi útvonalat, ami viszonylag könnyen ment, így magabiztosan indultam a vélt irányba. Útközben rengeteg alkalmazottal futottam össze, lévén, hogy a sürgősségin botorkáltam, így nem győztem köszöngetni. Bár csupa idegen volt számomra, illemtudónak neveltek. Egy tekintélyt parancsoló arc láttán sem tudtam volna szó nélkül elhaladni.

Az összes szoba függönye be volt húzva, így az a reményem is elveszett, hogy majd megtalálom Niallt meg a feketét, ha benézek az üvegfalon. Az ajtószámokat figyeltem, de csak halványan emlékeztem melyik teremben van a szöszi. Úgy döntöttem felhívom Zaynt, keressen meg, de megláttam a nővérpultot, amiről rögtön beugrott, hogy pórul járt barátunk, pont vele szemben lakik. Magabiztosan üdvözöltem a mögötte ücsörgő szőke nővéreket, majd beléptem az ajtón.

 – Szia Ni! – köszöntem energikusan, de nem várt csend fogadott.

Dermedten torpantam meg. A szoba közepén, ahol tegnap még a barátom feküdt, most egy vadidegen vette át a helyét. Ha lehetett most kétszer annyi gép volt használatban. Megpróbáltam kivenni az ismeretlen arcát, de a sok kötés, a fején áttekert géz és a rengeteg vörös, meg fekete zúzódás miatt nem ismertem fel.

A szemei csukva voltak. A kórházi apró pöttyös pizsama elállt a vállainál, mert a karját végig gipsz borította, a lába alig érte túl az ágya közepét, az egyik pedig jelentősen kidudorodott a takaró alatt. A rengeteg műszer, amik csövekkel csatlakoztak hozzá, ezerféle lógtak belőle. Nyakmerevítő és a szájából kilógó átlátszó cső, még ijesztőbbé változtatta az egész helyzetet. A mellkasa csupán aprókat emelkedett, a szeme csukva pihent. Talán aludt.

 Annyira törött volt.

Mögöttem újra kinyílt az ajtó. Meglepve fordultam az irányba, ahol az egyik előbb látott nővér trappolt be, izgatottan fürkészve.

– Szia! Louis hozzátartozója vagy? Ismered őt?

A szemében kíváncsiság égett, amit nem restellte leplezni.

– Sajnálom, nem. Azt hiszem rossz helyre jöttem. A barátomat keresem, Niall Horant. Szőke gyerek, lábtöréssel volt ebben a szobában – válaszoltam gyorsan.

– Ó… Ha a vidám, Ír fickóra gondolsz, akkor őt a 203–as szobában találod. Reggel átköltöztettük.

Valami megfogott. Úgy láttam, mintha a nővér nyílt arca szomorúságba fordulna.

– Biztosan nem ismered őt? – próbálkozott újra, és egy sajnálkozó pillantást vetett a fiúra. – Hajnalban hozták. Elgázolták és a tettes nemhogy ott maradt volna, de még mentőt sem hívott.

A hordágyon fekvő fiú…

Olyan hirtelen fordultam az ágy felé, amilyen gyorsan végigcikázott bennem a felismerés. Heves reakcióm a nővért is meglepte. Közelebb óvakodtam az ismeretlen ismerőshöz, éppen annyira, hogy ne zavarjam, ha esetleg felébred.

– Nyugodtan menj közelebb. Betegekről nem adhatok ki információt, de azt hiszem az ő esete más. Sajnos kómába esett. Nem hiszem, hogy hamar felébred… Tizenegy órán át műtötték, nagyon sokszor volt kilátástalan a helyzet... Túl sok vért vesztett.

Valóban elkeserítő lehetett a helyzet, mert a nővérke hangja megremegett, pedig nyilván sokszor találkozott hasonló esettel.

Alaposan megfigyeltem az előttem fekvő testet, aminek sérülései közelebbről még súlyosabbnak tűntek. Az arca nem volt békés, mint egy alvó emberé, sőt, semmilyen nem volt, egy darab nyers húsra emlékeztetett.

– Mi ez a rengeteg cső?

Egyedül a tekintetemet futtattam rajtuk végig. Hozzájuk érni soha nem mertem volna.

– Jelenleg ezek tartják életben – mutatott a pityegő és villogó gépekre. – Az állapota még most is kritikus. Az elkövetkezendő napok dönthetnek mindenről. A baj az, hogy nem volt nála semmilyen okmány, vagy telefon, csak egy cetli, amire az volt írva, hogy: „Itt találkozunk, Louis” Meg egy cím, ami a balesettől néhány utcányira van. Ez viszont édeskevés, hogy értesítsük a hozzátartozóit.

A nővér elszakította a tekintetét róla, és erőltetetten elmosolyodott.

– Újfent sajnálom, hogy feltartottalak. Biztosan megérted, hogy emiatt kénytelenek vagyunk minden lehetséges személyt informálni.

Figyeltem a fiút, aki jelen pillanatban is az életéért küzdött, míg mi kitárgyaljuk létének egy darabját. Egyedül feküdt egy ismeretlen helyen, ismeretlen emberek közt. Ha valami történik vele, senki nem fog rá emlékezni, egyszerűen csak elkönyvelik egy kudarcnak. Megsajnáltam.

– Akarsz maradni egy kicsit? – kérdezte a nővér kedvesen, látva, milyen vegyes érzelmekkel méregetem a beteget.

– Miért?

– Elvileg segít a kómás betegnek, ha beszélnek hozzá.

Soha nem hallottam ilyenről, és hiába szánakoztam egy vadidegen mellett ücsörögni minden tekintetben bizarrnak számított.

– A rokonai bármikor itt lehetnek. Amúgy sem ismerem, fogalmam sincs mit mondhatnék neki – tiltakoztam a kijárat felé indulva. A

A szemem sarkából még láttam a nővér bólogat megértő, bólogatását, és hiába tűnt csalódottnak, nem mondott semmit. Udvariasan köszöntem, aztán tovább mentem, hogy folytassam a barátom felkutatását. Kétszer eltévedtem, de hála az égnek, mindig kaptam valakitől útbaigazítást. A friss tapasztalatokból merítve először kopogtam, majd óvatosan bekukkantottam.

Zayn az egyik széken, Niall pedig az ágyában, ölbe vett géppel mókuskált valamit. Nagyon sutyorogtak, és Niall még az orrát is vakargatta, ami nála az erős koncentrálást jelentette.

– Csakhogy megérkeztél – morgott rám anélkül, hogy felpillantott volna.

– Én is örülök neked. Remélem, hogy jobban vagy – viszonoztam szívélyességét, miközben egy széket vontattam Zayn mellé. – Mit csináltok?

– Niall feltörte a suli rendszerét. Elég fasza, mert itt bármit be tud állítani.

Elismerően pillantott a törött lábúra, aki ismét bebizonyította, hogy remek esze van, amivel csak akkor van baj, ha lerészegedik.

– Akarjátok, hogy holnap ne kelljen bemenni órára? – kérdezte, és jelentőségteljesen tartotta az ujját az enter felett.

– Naná – vágtuk rá csípőből egyszerre. 

Nyilván egyikünknek sem sikerült még kipihennie a tegnapot. A plusz huszonnégy óra a lehető legjobb bónusz ebben az esetben.

– Oké, de akkor minden nap jöttök, míg bent vagyok – alkudozott Niall.

– Egyébként is jöttünk volna – jelentettem ki magabiztosan.

Ni úgy vigyorgott, mint egy gyerek, aki megkapja a kiszemelt játékot, majd lenyomta a klaviatúra gombját.

.